Láng a szélben – Egy magyar orvosnő vallomása a rendszerváltás árnyékában
– Nem fogja túlélni, doktornő! – csattant fel a nővér, miközben remegő kézzel próbálta elállítani a vérzést.
– Dehogynem! Add ide azt a gézt, Zsuzsa! – kiáltottam vissza, miközben a műtőben minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. A férjem, Gábor, már órák óta várt odakint, de most csak egyvalami számított: megmenteni az idős férfit, akinek az élete szó szerint a kezeim között csúszott ki.
Amikor végre kiléptem a műtőből, a hajnal első fényei már beszűrődtek az ablakon. A folyosón csend volt, csak a neonok zümmögése hallatszott. Leültem a rideg padlóra, hátamat a falnak vetettem. A kezem még mindig remegett. Azt hittem, az évek alatt megszokom a halált, de sosem lehet.
A gondolataim visszarántottak oda, ahonnan minden indult: egy apró borsodi faluba, ahol az emberek úgy néztek rám, mintha valami fertőző betegség lennék. Ott kezdődött minden – az árulás, a szégyen, a száműzetés.
– Anyu, miért nem jössz haza? – kérdezte egyszer a lányom, Anna, amikor telefonon beszéltünk.
– Dolgoznom kell, kicsim. Valakinek segítenie kell itt is – válaszoltam halkan. De igazából menekültem. Menekültem attól a naptól kezdve, hogy az apám nevét kimondtam egy rossz helyen, rossz időben.
Az egész azzal kezdődött, hogy megbíztam valakiben. Egy fiatal papban, Tamás atyában, akihez gyónni jártam. Akkoriban azt hittem, ő az egyetlen ember, akinek elmondhatom: apám 1956-ban részt vett a forradalomban. Hogy anyám emiatt sírt minden este. Hogy én emiatt lettem orvos – hogy segítsek ott, ahol mások csak ártanak.
De Tamás atya nem volt az, akinek hittem. Egy este kopogtak az ajtón. Két férfi állt ott bőrkabátban.
– Kovács doktornő? Jöjjön velünk! – mondták ridegen.
A kihallgatóban egy alacsony, kopasz férfi ült velem szemben. Később tudtam meg: ő volt Szabó László százados. Nem ütött meg soha. Csak nézett rám fáradt szemekkel.
– Tudja, miért van itt? – kérdezte.
– Mert valaki elárult – suttogtam.
– Maga csak egy gyertya ebben a szélben – mondta halkan. – Egy pillanat alatt elolthatják magát is.
Aztán száműztek. Egy borsodi faluba kerültem körzeti orvosnak. Ott mindenki tudta: pesti vagyok, valami baj van velem. Az első hónapokban senki nem szólt hozzám. A boltban hátat fordítottak. A szomszédasszony, Ilonka néni csak annyit mondott:
– Itt nem szeretjük az idegeneket.
Egyedül voltam. Minden este sírtam a kis szolgálati lakásban. Anyám levelei hónapokig nem érkeztek meg. A férjem akkoriban még Budapesten dolgozott – csak ritkán látogatott meg.
Egy nap azonban minden megváltozott. Egy fiatal fiú, Peti hozta be az anyját: magas láza volt, rángatózott.
– Doktornő! Segítsen! – zokogott Peti.
Nem volt idő gondolkodni. A nőnek agyhártyagyulladása volt – ha nem cselekszem azonnal, meghal. Felhívtam a miskolci kórházat, de azt mondták: hóvihar miatt nem tudnak mentőt küldeni.
– Meg kell próbálnom egyedül – mondtam magamnak.
Aznap éjjel egyedül harcoltam az életéért. Amikor reggelre jobban lett, Peti átölelt.
– Maga angyal! – suttogta.
Aznap először éreztem azt: talán mégsem vagyok teljesen kitaszított.
Lassan megnyíltak előttem az emberek. Ilonka néni egyszer pogácsát hozott át:
– Látom, maga nem olyan rossz ember…
De sosem felejtettem el azt az árulást. Tamás atya később eltűnt a faluból – azt mondták, áthelyezték valahova Nyíregyházára. Soha többé nem láttam.
A családom közben széthullott. Anyám meghalt rákban; apám sosem bocsátotta meg magának, hogy miattunk kellett bujkálnia. Gáborral is eltávolodtunk egymástól: ő nem értette meg soha igazán azt a fájdalmat és szégyent, amit cipeltem.
Évek teltek el így. A rendszerváltás után visszahívtak Budapestre dolgozni – de én már más ember voltam. Megkeményedtem. Nem bíztam senkiben.
A lányaim felnőttek; Anna külföldre ment dolgozni, Réka pedig itthon maradt és tanár lett. Néha kérdezik:
– Anya, miért vagy mindig ilyen távolságtartó?
Nem tudom elmondani nekik: mert egyszer már mindent elvesztettem egy rossz döntés miatt.
Most itt ülök ebben a kórházi folyosón és azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e valaha is megbocsátani Tamás atyának? Vagy Szabó századosnak? Vagy saját magamnak?
Az idős férfi túlélte az éjszakát. Amikor magához tért, rám mosolygott:
– Köszönöm…
Talán mégis van remény arra, hogy újra bízni tudjak valakiben.
De vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elárult? Vagy örökre cipelni kell ezt a terhet? Várom a gondolataitokat…