Költözés a múlt árnyékában – Egy család története a dobozok között

– Ne dobd ki azt a dobozt, Anna! – kiáltotta rám az öcsém, Gábor, miközben a nappali közepén térdeltem, és egy szakadt kartondoboz tartalmát próbáltam szétválogatni. A költözés napja volt, és a lakásban mindenütt dobozok, zsákok, szétszerelt bútorok és feszültség hevertek. Anyám halála óta ez volt az első alkalom, hogy mindketten visszatértünk a gyerekkori lakásba – most már csak azért, hogy végleg elhagyjuk.

A szívem hevesen vert. A dobozban régi fényképek, levelek, egy sárga plüssmackó és egy gyűrött napló lapultak. Gábor odalépett hozzám, arca kipirult, szemei haragosan villogtak.

– Miért kell mindent megtartani? – kérdeztem fojtott hangon. – Ezek csak tárgyak. Nem akarom magammal vinni a múltat.

– Neked csak tárgyak – vágott vissza. – Nekem emlékek. Anyáé is. Apáé is. És a miénk.

A levegő megfagyott köztünk. Gyerekkorunkban is mindig így volt: én mindent el akartam felejteni, ő mindent meg akart őrizni. Most, harminc évvel később, ugyanazt a harcot vívtuk.

A költözés nem csak fizikai munka volt. Minden egyes tárgyhoz egy történet tapadt: a porcelán csésze, amit anyám kapott az esküvőjére; apám régi sakk-készlete; az a képkeret, amiben még mindig ott volt egy közös fotó rólunk négyünkről, amikor még minden rendben volt.

– Emlékszel erre? – kérdezte Gábor halkan, és felemelte a sakk-készletet.

Bólintottam. – Apával játszottál minden vasárnap délután.

– És te mindig megsértődtél, ha vesztettél – mosolygott keserűen.

Elfordultam. Nem akartam emlékezni arra az időre, amikor még együtt voltunk. Amikor még nem voltak titkok, veszekedések, elhallgatások. Amikor anyám még nem sírt esténként a konyhában, és apám nem tűnt el napokra.

A költözés közben előkerült egy boríték is: rajta anyám kézírása. „Annának – ha egyszer eljön az idő.” Megremegett a kezem. Gábor is észrevette.

– Nyisd ki! – mondta halkan.

Lassan kibontottam. Egy levél volt benne, tele sűrű sorokkal:

„Drága Anna! Tudom, hogy nehéz lesz elengedni ezt a lakást és mindazt, ami itt történt. De szeretném, ha tudnád: nem a falak őrzik az emlékeket, hanem ti magatok. Ne haragudj Gáborra – ő csak fél attól, hogy elveszíti azt is, ami még maradt belőlünk. Vigyázzatok egymásra! Szeretettel: Anya”

Könnyek szöktek a szemembe. Gábor rám nézett, és először hosszú idő után nem láttam benne haragot.

– Sajnálom – mondta halkan. – Sajnálom azt is, hogy mindig mindent rád akartam erőltetni.

– Én is sajnálom – válaszoltam. – Hogy sosem tudtam igazán beszélni veled arról, ami fájt.

Csendben ültünk egymás mellett a dobozok között. A múlt súlya ott nehezedett ránk, de valahogy könnyebb lett tőle a levegő.

Aztán megszólalt a telefonom: András hívott, a férjem.

– Hogy álltok? – kérdezte aggódva.

– Haladunk… – sóhajtottam. – De nem úgy, ahogy gondoltam.

– Segítsek? – ajánlotta fel.

– Most inkább csak beszélgess velem egy kicsit – kértem csendesen.

Gábor közben felállt, és kiment az erkélyre cigarettázni. Hallottam, ahogy mélyeket lélegzik; mindig ezt csinálta, ha túl sok lett neki minden.

A telefonbeszélgetés után visszatértem a dobozokhoz. Egyik-másik tárgyat visszaraktam: nem kell minden emléket magammal cipelni az új lakásba. De néhányat megtartottam: anyám levele, apám sakk-készlete és az a régi képkeret most már velem jönnek tovább.

Este Gáborral együtt ültünk le az üres nappaliban. A falakon már csak szögek maradtak, ahol valaha képek lógtak.

– Emlékszel arra az estére, amikor apu először nem jött haza? – kérdeztem váratlanul.

Gábor bólintott. – Akkor kezdődött minden…

– Sosem beszéltünk róla igazán.

– Mert féltünk tőle. Mert azt hittük, ha nem mondjuk ki, akkor nincs is.

Hosszú csend következett. Aztán Gábor megszorította a kezem.

– Most már elengedhetjük? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott mellette, és éreztem: talán most először tényleg készen állok rá.

Másnap reggel bepakoltuk az utolsó dobozt az autóba. A ház előtt állva még egyszer visszanéztem az ablakokra. Gyerekkorom színtere volt ez a panelház valahol Újpesten; most már csak egy cím lesz egy papíron.

Gábor odalépett mellém.

– Ugye néha azért találkozunk majd? – kérdezte félénken.

– Most már biztosan – mosolyodtam el könnyes szemmel.

Az új lakásban este leültem egyedül a kanapéra. A dobozok még bontatlanul sorakoztak körülöttem. Anyám levele ott feküdt az asztalon; apám sakk-készlete mellettem várt egy újabb játszmára.

Vajon tényleg el lehet engedni mindent? Vagy csak megtanulunk együtt élni azokkal a sebekkel és emlékekkel, amiket magunkkal hozunk?

Ti mit vinnétek magatokkal egy új életbe: csak a legszükségesebbeket vagy mindent, ami valaha fontos volt? Vajon tényleg lehet újrakezdeni úgy, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat?