Kiküldetés hűtlenséggel: Egy cetli, ami mindent megváltoztatott

– Hol voltál tegnap este, Gábor? – hangzott el a kérdés, mielőtt még becsuktam volna magam mögött a bejárati ajtót. A hangja nem volt hangos, de annál élesebb. Judit a konyhaasztalnál ült, előtte egy bögre kihűlt tea, a szeme alatt sötét karikák.

– Mondtam már, céges vacsora volt – feleltem fáradtan, miközben ledobtam a táskámat a cipős szekrény mellé.

– Igen? És miért nem vetted fel a telefont? – kérdezte, és a hangja most már remegett.

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy nincs jó válasz. A levegő vibrált köztünk, mintha bármelyik pillanatban villám csaphatna le. Judit felállt, lassan odalépett hozzám, és a kezembe nyomott egy cetlit.

– Ezt találtam a zakód zsebében – mondta halkan.

A papíron csak ennyi állt: „Köszönöm az estét. Remélem, lesz folytatás. – Nóra”

A gyomrom görcsbe rándult. Nóra. Az új főnököm, akitől mindenki tartott az irodában. Aki mindig mindent tudott mindenkiről, és akihez valahogy mindig közelebb kerültem, mint szerettem volna. Egyetlen este alatt omlott össze minden, amit évekig építettem.

Judit nem mondott többet. Csak nézett rám, mintha azt várná, hogy magyarázkodjak. De mit mondhattam volna? Hogy nem akartam? Hogy csak egy pillanat volt? Hogy a karrierem miatt tettem? Hogy Nóra egyszerre volt fenyegető és vonzó, és én gyenge voltam?

A csendet végül ő törte meg.

– Elmegyek anyuhoz pár napra. Bence velem jön – jelentette ki halkan.

– Judit, kérlek… – kezdtem volna, de felemelte a kezét.

– Most ne mondj semmit. Csak… gondolkodj el azon, mi fontosabb neked: a munka vagy mi – mondta, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam egyedül a lakásban, ahol minden tárgy ismerős volt, de minden idegennek tűnt. A hűtő zúgása, a kanapé puhasága, még Bence kisautói is a szőnyegen – minden azt súgta: elveszítettem őket.

Aznap este nem aludtam. Újra és újra lejátszottam magamban az elmúlt heteket. Nóra érkezése mindent felforgatott az irodában. Azelőtt egy összetartó csapat voltunk: Zoli mindig hozta a pogácsát péntekenként, Éva mindenkit meghallgatott, ha gondja volt. De Nóra jött, és mindenki feszengeni kezdett. Mindenki próbált megfelelni neki – én is.

Aztán jött az a bizonyos céges vacsora egy budapesti étteremben. Nóra mellett ültem, ő pedig egyre többet kérdezett rólam: „Hogy bírod ezt a tempót? Nem unod még a családi rutint?” – kérdezte félmosollyal.

– Néha nehéz – vallottam be őszintén.

– Tudod, Gábor… néha kell egy kis izgalom az életbe – suttogta, miközben poharunk összekoccant.

Az este végén együtt indultunk el. Aztán… minden túl gyorsan történt. Egy csók az autóban, egy ígéret nélküli ölelés. Másnap reggel már bántam mindent.

De Judit nem felejtett. És én sem tudtam magamnak megbocsátani.

A következő napokban próbáltam elmerülni a munkában. Nóra úgy viselkedett velem az irodában, mintha semmi sem történt volna. Sőt, még többet bízott rám: „Gábor, te vagy az egyetlen, akiben igazán megbízom.”

De én csak Juditra és Bencére tudtam gondolni. Hiányoztak a reggeli kakaóillatú ölelések, Judit halk éneke este Bence ágya mellett. Hiányzott az otthonunk zaja.

Egyik este felhívtam Juditot.

– Szeretnék beszélni veled… veletek – mondtam halkan.

– Majd ha készen állsz arra, hogy őszinte legyél – válaszolta röviden.

A szüleimhez mentem tanácsért. Anyám csak annyit mondott:

– Fiam, ha egyszer elveszíted a bizalmat, azt nagyon nehéz visszaszerezni. De ha tényleg szereted őket, harcolj értük.

Apám csak hallgatott. Ő mindig is azt hitte rólam, hogy erős vagyok. Most először látta rajtam a törést.

A munkahelyemen közben egyre nőtt a feszültség. Zoli félrehívott:

– Gábor, figyelj… Nóra nem játszik tisztán senkivel. Vigyázz magadra! – súgta oda egy kávészünetben.

Éva is aggódva nézett rám:

– Mi történt otthon? Látszik rajtad…

Nem tudtam hazudni tovább.

– Elrontottam mindent – suttogtam.

Aznap este végre összeszedtem magam és elmentem Judit anyjáékhoz. Bence az ablakból integetett nekem félénken.

Judit ajtót nyitott, de nem hívott be rögtön.

– Mit akarsz mondani? – kérdezte hidegen.

– Hibáztam. Megcsaltalak… Nem tudom visszacsinálni. De szeretlek titeket… és bármit megtennék azért, hogy visszakapjalak benneteket – mondtam ki végre azt, amit napok óta gyűrögettem magamban.

Judit sokáig hallgatott.

– Nem tudom most eldönteni… Idő kell – felelte végül.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Férfi létemre zokogtam úgy, ahogy gyerekkoromban sem mertem soha.

A következő hetekben próbáltam bizonyítani: minden este hívtam Bencét mesét olvasni telefonon keresztül; Juditnak virágot vittem; főztem rántottát hétvégén; még pszichológushoz is elmentem.

Nóra közben egyre többször keresett privátban is:

– Gábor, ne hagyd magad! Egy ilyen nő miatt ne áldozd fel a karriered! – mondta egyszer gúnyosan.

De én már csak menekülni akartam tőle és attól az éjszakától is.

Végül Judit egy vasárnap délután felhívott:

– Gyere át vacsorára. Bence szeretné látni az apját…

Aznap este újra együtt ültünk egy asztalhoz. Nem volt könnyű: Judit távolságtartó maradt, Bence zavartan mosolygott rám.

De valami elkezdett gyógyulni bennem is és közöttünk is.

A munkahelyemen végül nemet mondtam Nórának egy újabb közös útra:

– Sajnálom, de mostantól csak munkáról beszéljünk – jelentettem ki határozottan.

Nóra arca megkeményedett:

– Ezzel mindent elveszíthetsz itt! – fenyegetett meg halkan.

– Akkor elveszítem – feleltem csendesen.

Nem sokkal később áthelyeztek egy másik osztályba – kevesebb pénzért, kevesebb felelősséggel. De minden nap hazamehettem időben Bencéhez és Judithoz.

Hónapokba telt, mire Judit újra megölelt úgy igazán. De megtette. És én megtanultam: nincs olyan karrier vagy izgalom, ami pótolhatná azt a csendes boldogságot, amikor együtt vagyunk hárman vasárnap reggelente kakaóval és palacsintával az asztal körül.

Most már tudom: egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy mindent elveszítsünk – de talán ugyanennyi kell ahhoz is, hogy újra elkezdjük építeni azt, ami igazán számít.

Vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?