Karácsonyi asztalnál – Egy család, két világ, egy szív

– Nem hiszem el, hogy már megint késel, Zsuzsa! – csattant fel anyám, miközben a töltött káposztát próbálta bepréselni a túlzsúfolt hűtőbe. A konyha ablakán túl már sötétedett, a hópelyhek lassan hullottak a panelházak közé.

– Anyu, öt percet késtem! – lihegte Zsuzsa, a nővérem, kabátját ledobva a székre. – A villamos lerobbant a Blahánál, nem tehetek róla.

– Mindig van valami kifogásod – morogta anyám, és úgy csapta le a fedőt, hogy az egész család összerezzent. Én ott álltam a konyhaajtóban, kezemben a bejglivel, és próbáltam mosolyogni.

– Na, most már mindenki itt van – szóltam halkan. – Kezdhetjük a vacsorát?

A nappaliban apám már rég bekapcsolta a tévét, de csak a háttérzaj kedvéért. A karácsonyfa alatt ott sorakoztak az ajándékok: csomagolt könyvek, egy új sál apának, egy doboz bonbon anyának. A fenyő illata keveredett a húslevesével.

Az asztalhoz ülve mindenki próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De nem volt. Zsuzsa és anyám között évek óta húzódott valami kimondatlan feszültség. Gyerekkorunk óta mindig én voltam a közvetítő. Most is éreztem a levegőben azt az ismerős hideget.

– Kérsz még halászlét? – kérdeztem Zsuzsától, de ő csak megrázta a fejét.

– Nem vagyok éhes – mondta halkan.

Anyám felsóhajtott. – Persze, hiszen egész nap dolgozol, aztán rohanva eszel valamit a városban. Nem csoda, hogy sosem vagy itthon.

– Anyu, kérlek… – kezdtem volna, de Zsuzsa közbevágott:

– Nem lehetne egyszer egy karácsony veszekedés nélkül? – hangja remegett. – Mindig ugyanaz. Mindig én vagyok a hibás.

Apám ekkor letette a kanalat. – Elég legyen! Karácsony van. Legalább ma ne bántsuk egymást.

Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.

Aztán anyám halkan megszólalt:

– Tudod, mennyire hiányzol nekem? Régen minden más volt…

Zsuzsa szemében könnyek csillantak meg. – Nekem is hiányzik az a régi karácsony. De már nem vagyok gyerek.

Éreztem, ahogy bennem is feszül valami. Mindig azt hittem, majd én leszek az, aki összetartja ezt a családot. De most úgy éreztem, mintha két világ között állnék: anyám múltja és Zsuzsa jelenje között.

– Miért nem tudunk beszélni egymással? – kérdeztem végül halkan. – Miért csak karácsonykor próbáljuk meg?

Anyám rám nézett. – Mert ilyenkor legalább együtt vagyunk. Az év többi napján csak telefonon beszélünk pár percet…

Zsuzsa felállt az asztaltól. – Sajnálom. Szükségem van egy kis levegőre.

Kiment az erkélyre. Én utána mentem.

– Zsuzsi…

– Ne haragudj rám, Vera – mondta halkan. – Tudom, hogy te mindig békét akarsz. De én már nem bírom ezt a fojtogató szeretetet. Anyu mindig azt várja tőlem, hogy olyan legyek, mint ő volt fiatalon: családcentrikus, alkalmazkodó… De én más vagyok.

– Szerintem anyu csak fél attól, hogy elveszít téged – mondtam csendesen.

Zsuzsa elmosolyodott keserűen. – Már rég elveszített. Csak még nem vette észre.

Visszamentünk az asztalhoz. Anyám közben elpakolta az üres tányérokat; apám csendben nézte őt.

– Segítsek? – kérdeztem anyámtól.

– Nem kell – felelte fáradtan. – Inkább ülj le mellém egy percre.

Leültem mellé a kanapéra. Anyám megszorította a kezem.

– Olyan jó lenne újra együtt lenni… Mint régen.

– Minden változik, anyu – mondtam halkan. – De attól még szeretjük egymást.

Az este végén Zsuzsa is visszaült közénk. Apám elővette a gitárját, amit évente egyszer porol le: karácsonykor mindig elénekeljük együtt az „Ó szép fenyő”-t. Most is így történt.

A dal végén mindannyian sírtunk egy kicsit: ki örömében, ki bánatában.

Ahogy néztem őket, rájöttem: minden családban vannak sebek és kimondatlan szavak. De ha legalább egyszer egy évben leülünk egymás mellé és őszinték vagyunk, talán lassan begyógyulnak ezek a régi sérülések is.

Másnap reggel Zsuzsa korán kelt és csendben főzött kávét anyánknak. Anyám mosolyogva fogadta el.

– Köszönöm – mondta halkan.

Zsuzsa csak bólintott.

Éreztem: valami elindult bennünk. Talán nem lesz tökéletes ezután sem semmi, de legalább próbálkozunk.

Most itt ülök az ablakban és nézem a hóesést. Vajon hány magyar családban zajlik most hasonló jelenet? Miért olyan nehéz kimondani azt: „Sajnálom”, vagy azt: „Szeretlek”? Ti hogyan oldjátok meg ezeket a karácsonyi konfliktusokat? Várom a gondolataitokat.