Idegen a saját otthonomban – Egy magyar család titkai és árulásai
– Ki van ott? – kiáltottam remegő hangon, miközben a kulcsomat próbáltam beilleszteni a zárba, ami valamiért nem akart fordulni. Az ablakból idegen férfihang és egy női kacaj szűrődött ki. A szívem a torkomban dobogott. Ez a ház az enyém volt – az anyámé, az apámé, az én gyerekkoromé. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.
A nevem Katalin. Negyvenhárom éves vagyok, kétgyermekes anya, feleség, és most már félárva is. Anyám három hónapja halt meg hirtelen, apám évekkel korábban ment el. Azóta a családi ház Kispesten üresen állt. Mindenki azt mondta: „Majd ha erősebb leszel, menj el, tedd rendbe a dolgokat.” De én csak halogattam. Ma reggel azonban valami megváltozott bennem. Talán az őszi fények, talán az álmatlan éjszaka miatt, de úgy éreztem: mennem kell.
A férjem, Gábor már hajnalban elment dolgozni – buszsofőr a BKV-nál, mindig korán kel. A fiam, Marci tizennyolc éves, most érettségizik, egész nap csak a gép előtt ül. A lányom, Lilla tizennégy, kamaszodik, rám se néz. Senki sem akart velem jönni. Egyedül indultam el.
A házhoz közeledve már messziről láttam: a kertkapu félig nyitva. Az ablakban mozgás. Megálltam, mély levegőt vettem.
– Ki van ott? – ismételtem meg hangosabban.
Egy pillanatnyi csend után egy ismeretlen nő jelent meg az ajtóban. Hosszú szőke haja volt, körülbelül harminc lehetett. Mögötte egy férfi bukkant fel – Zsolt, az unokatestvérem fia.
– Szia Kati! – mondta zavartan. – Ne haragudj… nem gondoltuk, hogy ma jössz.
– Mit kerestek itt? – kérdeztem döbbenten.
A nő rám mosolygott, mintha minden rendben lenne.
– Zsolt mondta, hogy ez a ház most üres… csak pár napra költöztünk be. Nekem most nincs hova mennem – magyarázta.
– Ez nem albérlet! – csattantam fel. – És ki engedte meg?
Zsolt lesütötte a szemét.
– Bocsánatot kérek… Tudom, hogy nem volt szép dolog. De annyira nehéz most minden… Anyám kidobott otthonról, apám külföldön dolgozik. A barátnőmnek is gondjai vannak otthon…
A haragom hirtelen átcsapott szánalomba. Ismertem Zsolt gyerekkorát: az anyja mindig is kemény volt vele, az apja sosem törődött vele igazán. De ez akkor sem jogosította fel arra, hogy betörjön az otthonomba.
– És hogy jutottatok be? – kérdeztem gyanakodva.
A nő zavartan elfordult.
– A hátsó ablak nyitva volt…
A kezem ökölbe szorult.
– Most azonnal pakoljatok össze! Nem érdekelnek a kifogások! Ez itt nem menedék!
Zsolt bólintott, de láttam rajta: nem akar menni.
– Kati… kérlek… csak egy hét! Addig találok valamit…
– Nem! – vágtam rá dühösen. – Ha most nem mentek el önként, hívom a rendőrséget!
A nő sírni kezdett. Zsolt átölelte.
– Ne sírj már, Niki… – suttogta neki.
Éreztem magamban a feszültséget: egyszerre sajnáltam őket és haragudtam rájuk. Ez a ház az én menedékem volt – most mégis idegenek uralták.
Miközben összepakoltak, körbejártam a házat. Mindenhol rendetlenség: üres pizzásdobozok az asztalon, energiaitalos dobozok a földön, anyám kedvenc vázája összetörve a konyhapulton. A torkomban gombóc nőtt.
– Hogy tehettétek ezt? – kérdeztem halkan Zsolttól.
Ő csak vállat vont.
– Nem volt más választásunk…
Amikor végre elmentek, leültem anyám régi foteljébe és sírtam. Nem csak a rendetlenség miatt – hanem mert rájöttem: nincs már hova hazamennem igazán. Az otthonom elveszett.
Délután felhívtam Gábort.
– Képzeld el… Zsolték beköltöztek anyám házába! Betörtek! – mondtam remegő hangon.
– Mi? Hogy merik? Hívtad a rendőrséget?
– Nem… végül elmentek maguktól. De minden össze van törve…
Gábor sóhajtott.
– Tudod mit? Holnap kimegyek veled és kicseréljük a zárakat. Nem hagyhatjuk ezt annyiban!
Este Marci odajött hozzám.
– Anya… tényleg bajban vannak Zsolték? Lehet segíteni nekik valahogy?
Ránéztem a fiamra és először éreztem azt: talán én sem vagyok jobb náluk. Hiszen én is csak menekülök a problémák elől…
Másnap Gáborral kimentünk a házhoz. A szomszéd néni – Ilonka néni – áthívott minket egy kávéra.
– Tudja drága Kati, én láttam őket bejönni… De hát gondoltam, családtagok… Nem akartam beleavatkozni…
Gábor dühösen csóválta a fejét.
– Ezért tart itt ez az ország! Mindenki hallgat!
Ilonka néni megsimogatta a kezemet.
– Ne haragudj rájuk… nehéz világ van mostanában…
Hazafelé menet Gábor csendben vezetett.
– Tudod mit gondolok? Ha nem vigyázunk egymásra családon belül sem, akkor tényleg minden elveszik. De azért ez túlment minden határon!
Otthon este leültem Marci mellé.
– Fiam… szerinted mit kellett volna tennem? Segíteni nekik vagy védeni azt, ami a miénk?
Marci vállat vont.
– Nem tudom anya… de szerintem mindenkinek jár egy második esély. Csak ne legyen belőle rendszer…
Azóta is visszhangzik bennem ez a mondat: mindenkinek jár egy második esély. De hol van az a határ, amikor már nem lehet megbocsátani? Vajon tényleg ilyen nehéz ma Magyarországon fiatalnak lenni? Vagy csak kifogásokat keresünk mindannyian?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy muszáj keménynek lenni még akkor is, ha közben megszakad a szívünk?