Hittel a sötétségben: Egy magyar család küzdelme a kilátástalansággal

– Anya, mikor lesz vacsora? – kérdezte Zsófi, a legkisebb lányom, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezét tördelte. A kérdés úgy hasított belém, mint egy kés. A hűtőben csak egy darab margarin és néhány tojás árválkodott. A pénztárcámban ötszáz forint lapult, abból kellett volna csodát tennem.

A férjem, Gábor három hónapja elvesztette az állását a gyárban. Azóta minden nap állásinterjúkra járt, de vagy túl öregnek tartották, vagy egyszerűen nem volt hely. Én takarítónőként dolgoztam egy helyi iskolában, de az a pénz csak a rezsire volt elég. A közös életünk tizennyolc éve alatt sosem voltunk még ilyen mélyen.

Aznap este, amikor már mindenki aludt – vagy legalábbis úgy tett –, leültem az ablak elé. Néztem a sötét utcát, ahol csak néha suhant el egy-egy autó. A szívem tele volt félelemmel és szégyennel. Miért pont velünk történik ez? Mit rontottam el? Miért nem tudok gondoskodni a gyerekeimről?

Aztán eszembe jutott nagymamám szava: „Ha már minden elveszettnek tűnik, imádkozz! Az Isten mindig meghallgat.” Gyerekkoromban sokat jártam templomba, de az utóbbi években valahogy eltávolodtam tőle. Most azonban kétségbeesetten összekulcsoltam a kezem.

– Istenem, kérlek, segíts! Nem magamért könyörgök, hanem a gyerekeimért. Adj nekünk erőt, adj nekünk valami jelet! – suttogtam könnyek között.

Másnap reggel Gábor fáradtan ült le mellém.
– Nem tudom, meddig bírom még ezt – mondta halkan. – Tegnap is csak azt mondták: majd értesítenek.
– Ne add fel! – próbáltam bátorítani, de magam sem hittem igazán abban, amit mondok.

Aznap délután csöngettek. Egy idős szomszédasszony, Ilonka néni állt az ajtóban egy nagy zacskóval.
– Drága Marika, gondoltam, hozok egy kis levest meg friss kenyeret. Tudom, mostanában nehéz lehet – mondta csendesen.
A torkom elszorult. Nem akartam elfogadni, de láttam rajta az őszinte törődést.
– Köszönöm szépen… – csak ennyit tudtam kinyögni.

Aznap este először ettünk jóllakásig hetek óta. A gyerekek boldogan kanalazták a levest. Gábor rám nézett, és halkan megszorította a kezem.
– Talán tényleg van remény – mondta.

A következő napokban apró csodák történtek. Egy régi barátnőm felhívott: „Marika, tudok egy takarítási munkát hétvégére, érdekel?” Persze hogy érdekelt! Gábor végül kapott egy próbanapot egy fatelepen. Nem volt álmai munkája, de legalább dolgozhatott.

Egyik este Zsófi odabújt hozzám.
– Anya, te imádkoztál értünk? – kérdezte halkan.
– Igen, kicsim. És úgy tűnik, meghallgatták az imámat.

A családunk lassan kezdett talpra állni. Nem lettünk gazdagok – sőt –, de már nem kellett minden nap azon aggódni, hogy mit eszünk holnap. A gyerekek újra nevettek, Gábor is visszanyerte az önbizalmát.

De nem mindenki örült velünk. Az anyósom gyakran szóvá tette:
– Ha jobban gazdálkodtatok volna, nem jutottatok volna ide! – mondta élesen.
Éreztem a szemrehányást minden szavában. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem mindig rajtunk múlik minden.

Egy este Gáborral ültem a konyhában.
– Szerinted tényleg Isten segített rajtunk? – kérdeztem félve.
– Nem tudom… De azt igen, hogy amikor már majdnem feladtuk volna, mindig történt valami jó – felelte csendesen.

Azóta is minden este imádkozom. Nem azért, hogy gazdagok legyünk vagy soha ne legyen gondunk. Csak azért kérem Istent: adjon erőt kitartani és meglátni a jót akkor is, amikor minden sötétnek tűnik.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány család él ma Magyarországon ugyanilyen kilátástalanságban? Hányan érzik úgy esténként, hogy nincs tovább? És vajon hányan mernek hinni abban, hogy egyszer mégis jobb lesz?

Talán tényleg csak ennyi kell: egy kis hit és néhány jó szó egymásnak. Ti mit gondoltok? Volt már olyan pillanat az életetekben, amikor csak az ima segített?