Határok a családban: Egy várandós nő harca az anyósával
– Már megint itt vagy, Ilona néni? – kérdeztem halkan, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam elrejteni a remegő kezemet. A reggeli hányinger még nem múlt el teljesen, de az anyósom jelenléte sokkal jobban fojtogatta a torkomat, mint a terhesség első hónapjai.
Ilona néni – vagyis az anyósom – az utóbbi hetekben szinte beköltözött hozzánk. Minden reggel nálunk kezdte a napot, hozta a saját főztjét, és mindenbe beleszólt. A férjem, Gábor, persze nem vette észre, mennyire feszélyez ez engem. Sőt, örült neki, hogy az édesanyja segít nekem, amíg ő dolgozik.
– Hát persze, hogy itt vagyok! – felelte Ilona néni harsányan. – Egy kismama nem maradhat egyedül! Tudod, mennyire féltem Gábort is, amikor veled volt terhes? Mindig ott voltam mellette.
A szavai mintha pofon csaptak volna. Nem akartam hálátlannak tűnni, de minden mozdulatomat figyelte, minden döntésemet megkérdőjelezte. Még azt is megmondta, milyen teát igyak, vagy hogyan hajtsam le a fejem, ha szédülök.
Aznap délután, amikor Gábor hazaért, próbáltam beszélni vele.
– Gábor, kérlek… Szükségem lenne egy kis nyugalomra. Anyukád nagyon kedves, de túl sok most nekem.
Gábor csak legyintett.
– Ugyan már, Sándra! Anyu csak segíteni akar. Tudod, mennyire aggódik érted… és a babáért is.
Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akartam veszekedni. De aznap este, amikor Ilona néni már harmadszor szólt rám vacsora közben – „Ne egyél annyi savanyúságot, árt a babának!” –, eldöntöttem: beszélnem kell vele.
Másnap reggel remegő gyomorral vártam rá. Amint belépett az ajtón, leültettem a nappaliba.
– Ilona néni… Szeretném megköszönni mindazt, amit értem tesz. De most úgy érzem, szükségem lenne egy kis magánéletre. Szeretném én is megtapasztalni ezt az időszakot… magamnak is.
Az arca megkeményedett.
– Tehát azt akarod mondani, hogy útban vagyok? Hogy nem kellek ide?
– Nem erről van szó – próbáltam nyugtatni –, csak szeretném megtalálni a saját ritmusomat. És Gáborral is szeretnék kettesben lenni néha.
Ilona néni felállt.
– Értem én. Régen bezzeg örültek volna egy ilyen anyósnak! De ha nem kellek…
Az ajtó becsapódott mögötte. Éreztem, ahogy a bűntudat elönti a szívemet. Vajon túl kemény voltam? Vagy végre kiálltam magamért?
Gábor este csendben ült le mellém.
– Anyu sírva hívott fel – mondta halkan. – Azt mondta, elüldözted.
– Nem üldöztem el! Csak… szeretném, ha mi is család lehetnénk. Hárman. Nem akarom elveszíteni az önállóságomat.
Gábor sokáig hallgatott.
– Tudom, hogy nehéz neked – mondta végül. – De anyu mindig ilyen volt. Apám halála óta csak rám támaszkodik… És most rád is.
A következő napokban Ilona néni nem jött át. A lakás csendesebb lett, de valami hiányzott is belőle: a megszokott zajok, az illatok… és a bűntudat egyre csak nőtt bennem.
Egy hét múlva Gábor javasolta:
– Menjünk át anyuhoz vacsorára. Próbáljuk meg újra… együtt.
A vacsora elején mindenki feszült volt. Ilona néni alig szólt hozzám. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Tudod, Sándra… Én csak segíteni akartam. De lehet, hogy tényleg túlzásba vittem. Csak félek… hogy nélkülem nem boldogultok.
A könnyei láttán rájöttem: nem csak én félek az új helyzettől. Ő is retteg attól, hogy elveszíti a fiát – és most engem is.
– Szükségünk van rád – mondtam halkan –, de nekünk is szükségünk van időre kettesben. Meg kell tanulnom anyává válni… magamtól is.
Ilona néni bólintott. Aznap este először éreztem úgy: talán mégis lehet béke ebben a családban.
Most itt ülök a kanapén, kezem a hasamon pihen. Néha még mindig elbizonytalanodom: jól tettem-e? Hol húzódik a határ önzés és önvédelem között? Vajon mások is küzdenek ezzel? Ti mit tennétek a helyemben?