Határok a családban: Egy várandós nő harca az anyósával

– Már megint itt vagy, Ilona néni? – kérdeztem halkan, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam elrejteni a remegő kezemet. A reggeli hányinger még nem múlt el teljesen, de az anyósom jelenléte sokkal jobban fojtogatta a torkomat, mint a terhesség első hónapjai.

Ilona néni – vagyis az anyósom – az utóbbi hetekben szinte beköltözött hozzánk. Minden reggel nálunk kezdte a napot, hozta a saját főztjét, és mindenbe beleszólt. A férjem, Gábor, persze nem vette észre, mennyire feszélyez ez engem. Sőt, örült neki, hogy az édesanyja segít nekem, amíg ő dolgozik.

– Hát persze, hogy itt vagyok! – felelte Ilona néni harsányan. – Egy kismama nem maradhat egyedül! Tudod, mennyire féltem Gábort is, amikor veled volt terhes? Mindig ott voltam mellette.

A szavai mintha pofon csaptak volna. Nem akartam hálátlannak tűnni, de minden mozdulatomat figyelte, minden döntésemet megkérdőjelezte. Még azt is megmondta, milyen teát igyak, vagy hogyan hajtsam le a fejem, ha szédülök.

Aznap délután, amikor Gábor hazaért, próbáltam beszélni vele.

– Gábor, kérlek… Szükségem lenne egy kis nyugalomra. Anyukád nagyon kedves, de túl sok most nekem.

Gábor csak legyintett.

– Ugyan már, Sándra! Anyu csak segíteni akar. Tudod, mennyire aggódik érted… és a babáért is.

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akartam veszekedni. De aznap este, amikor Ilona néni már harmadszor szólt rám vacsora közben – „Ne egyél annyi savanyúságot, árt a babának!” –, eldöntöttem: beszélnem kell vele.

Másnap reggel remegő gyomorral vártam rá. Amint belépett az ajtón, leültettem a nappaliba.

– Ilona néni… Szeretném megköszönni mindazt, amit értem tesz. De most úgy érzem, szükségem lenne egy kis magánéletre. Szeretném én is megtapasztalni ezt az időszakot… magamnak is.

Az arca megkeményedett.

– Tehát azt akarod mondani, hogy útban vagyok? Hogy nem kellek ide?

– Nem erről van szó – próbáltam nyugtatni –, csak szeretném megtalálni a saját ritmusomat. És Gáborral is szeretnék kettesben lenni néha.

Ilona néni felállt.

– Értem én. Régen bezzeg örültek volna egy ilyen anyósnak! De ha nem kellek…

Az ajtó becsapódott mögötte. Éreztem, ahogy a bűntudat elönti a szívemet. Vajon túl kemény voltam? Vagy végre kiálltam magamért?

Gábor este csendben ült le mellém.

– Anyu sírva hívott fel – mondta halkan. – Azt mondta, elüldözted.

– Nem üldöztem el! Csak… szeretném, ha mi is család lehetnénk. Hárman. Nem akarom elveszíteni az önállóságomat.

Gábor sokáig hallgatott.

– Tudom, hogy nehéz neked – mondta végül. – De anyu mindig ilyen volt. Apám halála óta csak rám támaszkodik… És most rád is.

A következő napokban Ilona néni nem jött át. A lakás csendesebb lett, de valami hiányzott is belőle: a megszokott zajok, az illatok… és a bűntudat egyre csak nőtt bennem.

Egy hét múlva Gábor javasolta:

– Menjünk át anyuhoz vacsorára. Próbáljuk meg újra… együtt.

A vacsora elején mindenki feszült volt. Ilona néni alig szólt hozzám. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Tudod, Sándra… Én csak segíteni akartam. De lehet, hogy tényleg túlzásba vittem. Csak félek… hogy nélkülem nem boldogultok.

A könnyei láttán rájöttem: nem csak én félek az új helyzettől. Ő is retteg attól, hogy elveszíti a fiát – és most engem is.

– Szükségünk van rád – mondtam halkan –, de nekünk is szükségünk van időre kettesben. Meg kell tanulnom anyává válni… magamtól is.

Ilona néni bólintott. Aznap este először éreztem úgy: talán mégis lehet béke ebben a családban.

Most itt ülök a kanapén, kezem a hasamon pihen. Néha még mindig elbizonytalanodom: jól tettem-e? Hol húzódik a határ önzés és önvédelem között? Vajon mások is küzdenek ezzel? Ti mit tennétek a helyemben?