Haragból Megbékélés: Miért Segítettem a Férjem Anyjának

– Nem hiszem el, hogy ezt is nekem kell csinálnom! – csattantam fel, miközben a konyhapultnál álltam, és a gyógyszereket rendezgettem. A férjem, Gábor csak némán ült az asztalnál, tekintetét a kávéscsészéjébe fúrta. Az anyja, Ilona néni, a szobában feküdt, alig tudott már felkelni.

Húsz éve vagyunk házasok Gáborral. Húsz év alatt Ilona néni soha nem fogadott el igazán. Mindig volt egy rosszalló pillantása, egy odavetett szó: „Régen bezzeg másképp főzték a lecsót”, vagy „Az én fiamnak jobb is kijárna”. Az esküvőnkön is csak szorosan összeszorított ajkakkal mosolygott rám. Amikor megszületett a lányunk, Zsófi, reméltem, hogy majd meglágyul – de csak annyit mondott: „Remélem, legalább ő rád nem hasonlít.”

Az évek során megtanultam együtt élni ezzel a ridegséggel. Gábor próbált közvetíteni, de mindig csak annyit mondott: „Anyám ilyen. Ne vedd magadra.” De én magamra vettem. Minden egyes alkalommal, amikor Ilona néni elutasított, egy újabb falat húztam magam köré.

Aztán tavaly télen minden megváltozott. Egyik este Gábor telefonja csörgött: Ilona néni elesett otthon, eltört a csípője. A kórházban azt mondták, hosszú rehabilitáció vár rá, de egyedül nem fog menni. Gábor testvére Németországban él, nem tudott hazajönni. A férjem rám nézett: „Nincs más, haza kell hoznunk.”

Az első hetek pokoliak voltak. Ilona néni mindenbe belekötött: „Miért ilyen sós a leves? Miért ilyen kemény az ágy? Miért nem tudsz rendesen takarítani?” Éjszakánként sírtam a fürdőszobában, miközben Gábor halkan kopogtatott az ajtón: „Kérlek, tarts ki.”

Egy este azonban valami megváltozott. Zsófi hazajött az iskolából, és odament Ilona nénihez: „Mama, mesélj arról, amikor apu kicsi volt!” Ilona néni először csak motyogott valamit az orra alatt, de aztán elkezdett mesélni. Először csak rövid történeteket – hogyan tanította Gábort biciklizni, hogyan sütöttek együtt kalácsot húsvétkor –, aztán egyre többet és többet mondott.

Észrevettem, hogy amikor Zsófi ott volt vele, Ilona néni arca felderült. Egy este aztán – amikor már mindenki aludt – bementem hozzá egy pohár vízzel. Csendben ült az ágy szélén.

– Köszönöm – mondta halkan.

– Mit? – kérdeztem meglepetten.

– Hogy gondoskodsz rólam. Tudom, nem voltam jó hozzád…

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, és éreztem, ahogy a haragom lassan oldódik.

A következő hetekben próbáltam más szemmel nézni rá. Láttam benne az idős asszonyt, aki egész életében keményen dolgozott, aki elvesztette a férjét fiatalon, aki egyedül nevelte fel Gábort és a testvérét. Talán soha nem tanulta meg kimutatni az érzéseit.

Egy délután Zsófi odajött hozzám:

– Anya, miért vagy mindig olyan szomorú, amikor mama itt van?

– Mert nehéz… – kezdtem volna magyarázni.

– De ő most már kedvesebb veled. És te is vele…

Rájöttem, hogy Zsófi mennyire figyel minket. Hogy neki példát mutatok – akár akarom, akár nem.

Egy este Ilona néni megszorította a kezem:

– Sajnálom… mindent.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam haragudni tovább. Megbocsátottam neki – és ezzel magamnak is.

Most már együtt főzünk néha. Néha még nevetünk is. Nem lettünk barátnők – de család lettünk.

Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány meny és anyós hordozza magában a régi sérelmeket? És vajon képesek vagyunk-e elengedni őket? Ti mit tennétek a helyemben?