Ezek az én fülbevalóim! Hogy kerülhettek fel a Vaterára?

– Ezek az én fülbevalóim! – kiáltottam fel, miközben a telefonom képernyőjére meredtem. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Ott voltak, minden kétséget kizáróan: a nagymamámtól örökölt arany fülbevalók, apró rubinnal, amit még gyerekkoromban csodáltam meg először. Most pedig egy idegen árulta őket a Vaterán.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy ordítsak. Az elmúlt hetekben egyre több apróság tűnt el a lakásból: egy régi karkötő, egy porcelánfigura, sőt, még egy családi fotó is. Mindig találtam rá magyarázatot – szétszórt vagyok, biztosan elpakoltam valahová. De most már nem volt hova menekülni az igazság elől.

– Gábor, láttad ezt? – mutattam meg a férjemnek a hirdetést.
– Biztos csak hasonlítanak rá – vonta meg a vállát, miközben a híreket böngészte.
– Nem! Ezek pontosan azok! Nézd meg a gravírozást! – közelebb hajoltam hozzá, hogy lássa a képet.
– Honnan tudod, hogy nem valami családi ismerős adja el? – kérdezte fáradtan.
– Mert csak én örököltem őket. És csak három ember járt nálunk az elmúlt hónapban: anyukám, a húgom és az anyósom.

A gyanúm egyre erősebb lett. Az anyósom, Ilona néni, mindig is furcsán viselkedett velem. Soha nem fogadott el igazán, mindig éreztette velem, hogy Gábor jobbat érdemelne. A húgom, Dóri, mostanában pénzügyi gondokkal küzdött. Anyukám viszont soha nem nyúlna hozzá semmihez – ebben biztos voltam.

Aznap este alig aludtam. A gondolatok kavarogtak a fejemben: vajon ki árulhatta el a bizalmamat? Másnap reggel felhívtam Dórit.

– Szia, Dóri! Nem láttad véletlenül a fülbevalóimat? – kérdeztem tettetett könnyedséggel.
– Nem… miért? – válaszolta kissé idegesen.
– Csak eltűntek. Gondoltam, hátha emlékszel, mikor láttad őket utoljára.
– Fogalmam sincs… – motyogta.

Letettem a telefont, de nem lettem okosabb. Ezután Ilona nénit hívtam.

– Ilona néni, nem találom a fülbevalóimat. Nem emlékszik, látta-e őket valahol?
– Én? Ugyan már, drágám! Nekem nincs szükségem ilyen csecsebecsékre – nevetett fel gúnyosan.

A hangjában volt valami furcsa. Mintha túl gyorsan akarta volna elütni a témát. Elhatároztam: utánajárok a Vaterán meghirdetett fülbevalóknak. Írtam az eladónak egy üzenetet: „Érdekelnének a fülbevalók. Személyesen is átvehetem őket?”

Pár óra múlva jött is a válasz: „Természetesen! Holnap délután 5-kor megfelel?”

A cím egy panelházba szólt Zuglóban. A szívem összeszorult: Dóri ott lakott albérletben…

Másnap remegő kézzel csöngettem be. Dóri nyitott ajtót.

– Te? – döbbent meg.
– Én. És most szeretném visszakapni a fülbevalóimat – mondtam halkan, de határozottan.

Dóri arca eltorzult szégyentől és félelemtől.
– Annyira sajnálom… Nagyon kellett a pénz… Azt hittem, úgysem veszed észre…

A könnyei potyogtak. Megöleltem volna, de túl nagy volt bennem a csalódás.
– Miért nem szóltál inkább? Segítettem volna!
– Nem akartalak terhelni… Már így is annyi bajod van…

Leültem az ágy szélére. Dóri elmesélte: elvesztette az állását, tartozásai lettek, és kétségbeesésében nyúlt hozzá az ékszeres dobozomhoz. Az anyósom csak véletlenül látta meg nála a fülbevalókat, de nem szólt semmit – sőt, mintha örült volna neki.

Hazafelé menet végig sírtam. Otthon Gábor várt rám.
– Mi történt?
Elmondtam mindent. Gábor először dühös lett Dórira, aztán rám is:
– Miért nem szóltál nekem előbb? Miért kell mindent magadra venni?
– Mert te sosem veszed komolyan az érzéseimet! – csattantam fel.

Napokig feszült volt köztünk a légkör. Anyukám próbált békíteni:
– Kicsim, Dóri mindig is érzékeny volt… Most nagyon nehéz neki…
– De miért nekem kell mindig megbocsátani? Miért én vagyok az erős?

A családi ebéd vasárnap kínos csendben telt. Ilona néni végig gúnyos mosollyal figyelt:
– Látod, milyen az élet? Néha azok bántanak meg legjobban, akiket szeretünk.

Dóri bocsánatot kért mindenkitől. Visszaadta a fülbevalókat is – de valami végleg eltört bennem. Azóta sem tudok úgy nézni rá, mint régen.

Azóta gyakran gondolkodom: vajon hol húzódik a megbocsátás határa? Meddig kell tűrnünk szeretteink hibáit? És vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már elárult minket?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg tudtatok volna bocsátani Dórinak?