„Ez most komoly? Azt hiszed, nem tudok főzni?” – Egy családi ebéd, ami mindent megváltoztatott

– Ez most komoly? Azt hiszed, nem tudok főzni? – harsant fel Dóra hangja a fél étteremben, miközben a pincér épp letette elénk a desszertet. A kanalam megállt a levegőben, a fiam, Gergő, zavartan nézett rám, mintha azt várná, hogy mondjak valamit. A szomszéd asztalnál egy idős házaspár összenézett, és halkan suttogni kezdtek.

Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű ajándék – egy szép szakácskönyv – ekkora vihart kavarhat. Gergő adta át Dórának névnapjára, de ő rám nézett, mintha én lennék a hibás. Talán tényleg én vagyok? Egész életemben arra tanítottak a szüleim és nagyszüleim, hogy a család az első. Mindig mindent értük tettem: először a házra költöttünk, aztán a gyerekekre, és csak ha maradt valami, akkor magamra. Most pedig itt ülök, és úgy érzem, minden, amit eddig felépítettem, egy pillanat alatt omlik össze.

– Dóra, kérlek… – kezdte Gergő halkan, de Dóra nem hagyta abba.

– Anyósom biztos azt gondolja, hogy nem vagyok elég jó neked! Hogy nem tudok főzni! Hogy nem vagyok elég házias! – mondta remegő hangon.

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még kicsi volt Gergő és a húga, Zsófi. Minden nap főztem rájuk, vasaltam az ingüket, segítettem a leckében. A férjemmel, Bélával sosem volt könnyű az életünk: ő villanyszerelőként dolgozott, én könyvelőként egy kis cégnél. Mindig spóroltunk. Azt hittem, ha mindent megadok a gyerekeimnek, boldogok lesznek.

– Dóra, ez csak egy könyv… – próbáltam magyarázni.

– Egy könyv? Pontosan tudod, mit jelent ez! – vágott vissza. – Sosem fogadsz el olyannak, amilyen vagyok!

A fiam ekkor felállt.

– Elég legyen! – mondta határozottan. – Ez tényleg csak egy ajándék volt. Nem kell ebből ügyet csinálni.

Dóra könnyes szemmel nézett rá.

– Te mindig anyádat véded! Soha nem állsz mellém!

A pincér zavartan köhintett mellettünk. Éreztem az emberek tekintetét a hátamon. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Béla halkan hortyogott mellettem, én pedig csak forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túl sokat várok el Dórától? Vagy csak más világban nőttünk fel? Én sosem kérdőjeleztem meg anyám döntéseit. Ha kaptam valamit tőle – legyen az egy új edény vagy egy kötött pulóver –, mindig hálás voltam érte.

Másnap reggel Zsófi hívott.

– Anya, minden rendben? Hallottam, mi történt tegnap…

– Nem tudom, kislányom – sóhajtottam. – Talán tényleg hibáztam.

– Ne hibáztasd magad! Dóra mindig túlérzékeny volt. Gergő is mondta már.

De vajon tényleg csak ennyi lenne? Vagy mi is hibásak vagyunk? Miért olyan nehéz mostanában békét találni a családban?

A következő hétvégén Gergő egyedül jött át hozzánk. Láttam rajta a feszültséget.

– Anya… beszélnünk kell.

Leültünk a konyhában. Az asztalon ott állt a szakácskönyv – Dóra otthagyta nálunk.

– Dóra azt mondja, hogy mindig úgy érzi: versenyeznie kell veled. Hogy sosem lehet elég jó.

– De hát én csak segíteni akarok…

– Tudom – mondta Gergő fáradtan. – De néha úgy tűnik neki, hogy minden mozdulatodat kritika rejti.

Elgondolkodtam. Lehet, hogy tényleg túl sokat várok el tőle? Hogy akaratlanul is összehasonlítom magammal? De hát én is csak azt szeretném, ha boldog lenne a fiam…

Aznap este Béla is megszólalt vacsora közben.

– Tudod, régen minden más volt. Anyám sosem szólt bele semmibe. De te mindig próbálsz segíteni…

– Rosszat teszek vele?

– Nem tudom – vont vállat Béla. – Talán csak hagyni kéne őket élni.

Napokig ezen gondolkodtam. Aztán elhatároztam: beszélek Dórával. Felhívtam őt.

– Dóra, szeretnék veled találkozni. Csak kettesben.

Először vonakodott, de végül belement. Egy kis cukrászdában ültünk le.

– Sajnálom a múltkori jelenetet – mondta halkan.

– Én is sajnálom – válaszoltam őszintén. – Nem akartalak megbántani.

Hosszú csend következett.

– Néha úgy érzem, sosem leszek olyan jó anya vagy feleség, mint te voltál – vallotta be végül Dóra.

– Nem kell olyan lenned – mondtam neki. – Csak légy önmagad. Én is hibáztam eleget…

A beszélgetés végén megöleltük egymást. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de legalább elkezdtünk beszélgetni egymással.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni egymást? Miért olyan bonyolult ma családban élni? Talán ti is éreztétek már így magatokat…