Elveszett öröm – Egy magyar anya története a válás, szegénység és újrakezdés árnyékában

– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte halkan a kilencéves fiam, Marci, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni az arcomat a kezem mögött. A panelházban már sötétedett, a szomszédok tévéjének zaja átszűrődött a vékony falakon. A hűtőben csak egy doboz margarin és két tojás árválkodott, a pénztárcámban pedig alig volt kétezer forint.

– Csak fáradt vagyok, kisfiam – hazudtam, de Marci már túl sokat látott ahhoz, hogy elhiggye.

A férjem, Gábor tavaly karácsony előtt jelentette be, hogy elköltözik. Nem volt nagy veszekedés, csak egy rövid, hideg mondat: „Nem bírom tovább ezt az életet. Sajnálom.” Aztán összepakolt néhány ruhát, és becsapta maga mögött az ajtót. Azóta sem láttuk. A gyerekeknek azt mondtam, hogy dolgozik külföldön, de Marci már rég rájött az igazságra. A kislányom, Lili még csak hatéves, ő még reménykedik, hogy apa egyszer visszajön.

Az első hónapokban anyámhoz fordultam segítségért. De ő csak sóhajtott: – Mondtam én neked, hogy Gábor nem való hozzád! Miért nem hallgattál rám? Most aztán nézheted magad! – És bár néha hozott egy-egy tál levest vagy süteményt a gyerekeknek, igazából inkább csak szemrehányást kaptam tőle.

A munkahelyemen – egy zuglói kisboltban – mindenki tudta, mi történt. A főnököm, János bácsi próbált kedves lenni: – Zsuzsa, ha kell, maradj bent tovább is, kapsz pár órát pluszban. De tudod, nem megy ez örökké… – És tényleg: a fizetésem alig volt elég a rezsire és a gyerekekre. Esténként takarítani jártam át a szomszéd lépcsőházba is.

Egyik este Marci odajött hozzám: – Anya, nekem nem kell új cipő az iskolába. Jó lesz ez a régi is. Nem akarom, hogy sírj miattam. – Akkor éreztem először igazán, mennyire elvesztettem az örömöt az életemből. A fiam vigasztal engem, miközben nekem kellene őt védenem mindentől.

A családi konfliktusok csak szaporodtak. A húgom, Éva szerint én vagyok a hibás mindenért: – Miért nem próbáltad megmenteni a házasságodat? Miért nem voltál kedvesebb Gáborhoz? – kérdezte egy vasárnapi ebédnél. Apám csak hallgatott és bámulta a tányérját.

A legrosszabb azonban az volt, amikor Gábor új barátnője – egy fiatalabb nő, akit a Facebookon láttam először – elkezdett képeket posztolni róluk együtt egy balatoni nyaralónál. Marci is meglátta egyszer véletlenül: – Anya, apa már nem szeret minket? – kérdezte könnyes szemmel.

Próbáltam erős lenni. Minden reggel korán keltem, elkészítettem a gyerekek uzsonnáját – néha csak egy szelet zsíros kenyér jutott –, aztán rohantam dolgozni. Lili sokszor sírt az óvodában: – Anya, mikor jön értem apa? – Az óvónő sajnálkozva nézett rám: – Zsuzsa, nagyon le van törve mostanában Lili… Talán jó lenne pszichológushoz vinni? – De miből?

A panelházban mindenki mindent tudott. A harmadikon lakó Ilonka néni minden reggel megállított: – Hallom, Gábor elment… Hát ilyenek ezek a férfiak! De azért vigyázz magadra! – És persze mindenki sajnált vagy pletykált rólam.

Egy nap azonban történt valami váratlan. A boltba bejött egy régi osztálytársam, András. Régóta nem láttam. Megállt a pultnál:

– Zsuzsa? Te vagy az? Hát mennyit változtál! Mi újság veled?

Először zavarban voltam, de András kedvesen mosolygott. Elmeséltem neki röviden a helyzetemet. Ő is elvált volt már régóta, egyedül nevelte a fiát.

– Tudod mit? Gyere el velünk hétvégén kirándulni a Normafára! Jó lesz kicsit kiszabadulni ebből a panelrengetegből! – ajánlotta.

Először nemet akartam mondani – hiszen pénzem sem volt buszjegyre –, de végül András ragaszkodott hozzá: – Majd én viszlek kocsival! Csak hozzatok szendvicset!

Azon a vasárnapon először éreztem újra valami halvány örömöt. A gyerekek felszabadultan futkároztak az erdőben András fiával együtt. Én pedig beszélgettem végre valakivel úgy igazán. Megosztottuk egymással a félelmeinket és reményeinket.

De persze otthon minden visszatért a régi kerékvágásba. Az anyagi gondok nem múltak el: egyik nap kikapcsolták nálunk az áramot tartozás miatt. Sötétben vacsoráztunk gyertyafénynél. Marci próbált viccelődni: – Olyan ez, mint egy kaland! – de láttam rajta az aggodalmat.

A család továbbra sem segített igazán. Anyám csak annyit mondott: – Hát most már te vagy a családfő! Oldd meg! Éva pedig továbbra is kritizált minden döntésemet.

Egy este András felhívott:
– Zsuzsa… lenne kedved találkozni velem kettesben? Tudom, hogy most nehéz minden… de talán együtt könnyebb lenne.

Hezitáltam sokáig. Félek újra bízni valakiben. Félek attól is, mit szólna ehhez anyám vagy Éva. Vajon lehet még boldog egy olyan nő Magyarországon, akit elhagytak és aki mindent elvesztett?

A gyerekeim miatt próbálok erős maradni. De néha úgy érzem, elfogyott belőlem minden öröm és remény.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent tönkretett? Lehet újra bízni valakiben? Vagy örökre elveszett az öröm az életemből?