Elhagyott a „nagy szerelemért”, de végül egyedül maradt: hogyan találtam meg az igazi boldogságot

– Te most komolyan ezt mondod nekem, Gábor? – kérdeztem, miközben a konyhapultba kapaszkodtam, hogy el ne ájuljak. A hangom remegett, a szívem a torkomban dobogott. – Hogy szerelmes lettél valaki másba? Hogy elmész? Hogy ez… ez most megtörténik?

Gábor nem nézett rám. A padlót bámulta, mintha ott keresné a bátorságot. – Sajnálom, Éva. Nem akartam így… De nem tudok tovább hazudni. Anikóval… minden más. Olyan érzés, mintha újra élnék. Nem akarok többé csak vegetálni.

– És én? És a lányod? – A hangom elcsuklott. – Zsófi még csak két éves! Hogy magyarázod ezt meg neki? Vagy nekem? Tíz év házasság után így kell vége legyen?

Gábor vállat vont. – Majd megérti. Te is meg fogod érteni. Anikó az igazi. Sajnálom.

Aztán felkapta a kabátját, és kisétált az ajtón. Nem nézett vissza. Csak az ajtó csapódását hallottam, aztán csend lett. Olyan csend, amiben minden remény meghal.

Aznap este Zsófit ringattam a sötét gyerekszobában, miközben a könnyeim hangtalanul peregtek az arcomon. Nem tudtam aludni. Másnap reggel összeszedtem magam, felhívtam az anyósomat, hogy segítsen kicsit Zsófival.

– Éva, hát mit csináltál már megint? – sóhajtott fel Ildikó, Gábor anyja. – Egy férfit meg kell tartani! Nézd már magad: mackónadrágban jársz egész nap, hajad összefogva… Nem csoda, hogy elment! Ezek a mai nők nem tudják, hogyan kell nőnek lenni.

– Ildikó néni, én dolgozom, gyereket nevelek, főzök, mosok… Mit kellett volna még tennem? – kérdeztem fáradtan.

– Hát egy kicsit több figyelmet! Egy férfi nem szereti a szürkeséget. Gábor csak boldog akart lenni. Majd találsz mást, ne aggódj! De Zsófit hozd át néha, hadd lássam az unokámat.

Hazafelé menet úgy éreztem, mintha mindenki engem hibáztatna. Az utcán ismerősök néztek rám sajnálkozva vagy rosszallóan. Mintha az én hibám lenne minden.

Az első hetek pokoliak voltak. Gábor csak ritkán hívott fel Zsófi miatt, és akkor is sietve beszélt. Az anyósom néha áthozott egy-egy csomag pelenkát vagy pár ezer forintot „cukorra”, de mindig éreztette: ez csak szívesség.

Anyám vidéken lakott, telefonon próbált vigasztalni: – Kislányom, az élet igazságtalan. De erős vagy! Megoldod! – mondta mindig, de a hangjában ott volt a tehetetlenség is.

Egy hónapig csak sírtam esténként. Aztán egy reggel tükörbe néztem: karikás szemek, fáradt arc, de valami makacs fény is ott volt bennem. Elég volt! Nem fogok áldozat lenni.

Elmentem a helyi családsegítőhöz tanácsot kérni. Ott ültem egy kopott széken, és egy idegen nőnek öntöttem ki a lelkemet.

– Éva, maga nem hibás – mondta kedvesen a szociális munkás. – Most nehéz lesz, de menni fog. Kérjen gyerektartást! Ne hagyja magát! És ha kell pszichológushoz menni, ne szégyellje.

Így is tettem. Beadtam a válópert és a gyerektartást is kértem. Gábor persze megsértődött:

– Hogy képzeled ezt? Nem vagyok pénzeszsák! Anikóval most költöztünk albérletbe!

– Akkor gondolkodtál volna előbb! – vágtam vissza. – Zsófi a te lányod is!

A következő hónapokban minden fillért meg kellett néznem: bölcsődei díj, rezsi, étel… Néha Ildikó segített egy-egy vasárnapi ebéddel vagy pár órára elvitte Zsófit játszótérre, de mindig éreztette: „bezzeg ha Gábor nem ment volna el…”

A munkahelyemen is nehéz volt visszaszokni. A főnököm, Laci bácsi csak annyit mondott:

– Éva, mostantól keményebb lesz minden. De te mindig szorgalmas voltál. Megoldod!

A kolléganőm, Judit egyszer odasúgta:

– Ne törődj velük! Az emberek szeretnek ítélkezni. De majd meglátod: egyszer még hálás leszel ezért az egészért.

Nem hittem neki akkor.

Zsófi sokat betegeskedett az első télen: orrfolyás, láz, köhögés… Volt olyan hét is, amikor háromszor kellett szabadságot kérnem emiatt. A főnököm rosszallóan nézett rám:

– Éva, nem lehet mindig hiányozni!

Hazafelé sírtam az autóban. De aztán összeszorítottam a fogam: nem adom fel!

Tavaszra kezdett javulni minden. Zsófi beszokott az oviba, én pedig lassan újra önmagam lettem. Egyik délután a játszótéren ültem egy padon és figyeltem Zsófit homokozni. Egy másik anyuka mellém ült:

– Szia! Te vagy az Éva? Hallottam rólad… Én Kata vagyok.

Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült: ő is egyedül neveli a fiát. Hamar barátnők lettünk.

Kata egyszer meghívott magukhoz vacsorára:

– Gyere át pénteken! Lesz pizza meg bor is! Csak mi lányok!

Aznap este először éreztem újra azt, hogy tartozom valahová.

Közben Gábor ritkábban jelentkezett. Anikóval összevesztek – legalábbis ezt hallottam vissza Ildikótól:

– Képzeld Éva, Gáborék már nincsenek együtt! Anikó lelépett egy másik pasival! Most Gábor egyedül van… Szegény fiam!

Csak vállat vontam:

– Ez már nem az én dolgom.

Ildikó persze próbált manipulálni:

– Nem gondolod meg magad? Vissza kéne fogadnod Gábort! Mégiscsak ő Zsófi apja!

– Nem – mondtam határozottan. – Ami egyszer eltört, azt nem lehet ugyanúgy összeragasztani.

Nyár végén Gábort autóbaleset érte: eltörte a lábát és hetekig kórházban feküdt. Ildikó kétségbeesetten hívogatott:

– Éva! Segítened kellene! Gábor elesett ember lett! Nincs senkije rajtad kívül!

– Ildikó néni – feleltem higgadtan –, amikor nekem volt szükségem segítségre, hol voltak? Most már mindenkinek magának kell megoldania az életét.

A városban persze mindenki erről beszélt: „Szegény Gábor! Milyen kegyetlen ez az Éva!” De én már nem törődtem vele.

Ősszel Zsófi először mondta ki: „Anya, szeretlek!” Akkor értettem meg igazán: minden fájdalomnak értelme volt.

Kata barátnőm révén új embereket ismertem meg: közös kirándulásokra jártunk gyerekestül a Pilisbe vagy a Velencei-tóhoz; esténként néha moziba mentünk vagy csak beszélgettünk egy pohár bor mellett arról, hogy milyen nehéz ma Magyarországon egyedülálló anyának lenni.

Egyik ilyen este Kata feltette a kérdést:

– Szerinted valaha újra bízni tudsz majd egy férfiban?

Elgondolkodtam rajta sokat. Talán igen – de már nem úgy és nem azért, mint régen.

Két év telt el azóta, hogy Gábor elment. Ma már nem haragszom rá – inkább hálás vagyok neki: nélküle sosem tanultam volna meg igazán önállónak lenni.

Most itt ülök Zsófival a kanapén; ő mesét néz, én pedig ezt írom nektek. Ha valaki azt mondja nekem három éve, hogy boldog leszek még valaha… kinevetem.

De most tényleg boldog vagyok.

Vajon tényleg mindent megbocsátani kell ahhoz, hogy továbblépjünk? Ti mit tennétek a helyemben? Várom a gondolataitokat!