Elárult a saját vérem – Egy testvérháború története Budapesten
– Te tényleg ezt akarod, Anna? – kérdezte remegő hangon az anyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a húgom, Dóra, a szemembe sem nézett. – Tényleg bíróságra akarod vinni ezt az egészet? Hiszen ti ketten mindig mindent együtt csináltatok!
A konyhában fojtogató volt a csend. A régi, sárga csempe, a kávé illata, a szomszéd lakásból átszűrődő zongoraszó – mind ismerős volt, mégis idegen. A családi lakás, ahol felnőttünk, most csatatérré vált. Anyám szeme könnyes volt, Dóra pedig csak az asztal szélét kapargatta. Én pedig… én már nem tudtam, ki vagyok ebben az egészben.
Gyerekkorunkban Dóra volt a kis bohóc, én meg a felelősségteljes nővér. Mindig én mentettem ki a bajból: amikor leesett a bicikliről, amikor elrontotta a matekdolgozatot, amikor apánk meghalt, és anyánk hónapokig csak sírt esténként. Akkor is én főztem vacsorát, én vittem iskolába, én vigyáztam rá. Dóra mindig azt mondta: „Te vagy az én hősöm, Anna!”
De most… most ellenségek lettünk.
Az egész akkor kezdődött, amikor anyánk megbetegedett. A lakás – egy háromszobás polgári lakás a XIII. kerületben – az ő nevén volt, de mindenki tudta: egyszer majd ránk marad. Én már rég elköltöztem egy albérletbe Zuglóba, Dóra viszont maradt. Az utóbbi években ő gondozta anyánkat – legalábbis ezt mondta mindenkinek.
A temetés után ültem le először Dórával beszélni a lakásról.
– Anna, szerintem nekem járna több – mondta hirtelen. – Én ápoltam anyát az utolsó két évben. Te csak néha jöttél látogatóba.
– Dóra, ez nem így van! Mindent együtt öröklünk. És te is tudod, hogy minden hónapban küldtem pénzt, segítettem, ahogy tudtam!
– Az más! Nekem kellett feladni az állásomat! Nekem kellett végignézni…
– Ne csináld ezt! – szakadt ki belőlem. – Mindketten elvesztettük őt!
Dóra arca eltorzult. Akkor láttam először benne valami idegent.
A következő hetekben egyre feszültebb lett minden. Anyánk barátnői is Dóra mellé álltak: „Szegény Dóra mennyit szenvedett!” A családtagok is csak suttogtak mögöttem: „Anna mindig csak dolgozott…”
Egyik este kaptam egy e-mailt egy ügyvédtől: Dóra megtámadja a hagyatéki eljárást, kizárólagos haszonélvezetet követel. Megdöbbentem. Felhívtam.
– Ezt most komolyan gondolod? – kérdeztem.
– Igen – felelte ridegen. – Nem fogok elköltözni innen. Ez az otthonom! Ha akarod a részedet, perelj be.
Ott álltam a lakás előtt, ahol gyerekként hóembert építettünk az udvaron, és azt éreztem: minden emlék mocskos lett.
Elkezdődött a pereskedés. A család kettészakadt: nagynéném engem támogatott („Anna mindig mindent feláldozott!”), unokatestvéreim viszont Dórát sajnálták („Ő maradt egyedül anyával!”). Minden karácsony kínos lett: ki kinek köszön előbb? Ki kit hív meg vacsorára?
Az ügyvédem szerint jó esélyem van: minden papír rendben volt, anyánk végrendelete világos volt. De Dóra ügyvédje támadott: „Anna sosem törődött az édesanyjával! Csak most kell neki a pénz!”
A tárgyalóteremben ülve néztem Dórát. Nem nézett rám. Csak az ügyvédjére figyelt. Amikor tanúként kihallgatták anyánk régi szomszédját, azt mondta:
– Dóra minden este ott volt az édesanyjánál… Annát ritkán láttam.
Hazudott? Nem tudom. Talán csak nem látta a csendes segítséget.
A per hónapokig tartott. Közben elvesztettem az állásomat is: nem bírtam koncentrálni, minden nap csak a bírósági papírokat bújtam. A barátaim elfordultak tőlem: „Miért nem engeded el azt a lakást? Egy testvér többet ér!”
De én már nem tudtam visszafordulni.
Egyik este felhívott Dóra.
– Anna… ha visszalépsz, soha többé nem kell látnod engem. De ha végigviszed… esküszöm, hogy örökre kitöröllek az életemből.
Nem szóltam semmit. Letette.
A bíróság végül kimondta: fele-fele arányban örököljük a lakást. De Dóra nem költözött ki. Nem fizetett nekem semmit. Eladni nem lehetett – ki venne meg egy félig birtokolt lakást?
Évek teltek el így. Én albérletben tengődtem, Dóra pedig élt tovább anyánk lakásában. Minden hónapban újabb ügyvédi levelek jöttek: felszólítások, fenyegetések.
Egy nap találkoztam vele véletlenül a Lehel piac előtt.
– Hogy vagy? – kérdeztem halkan.
– Jól – felelte hidegen. – És te? Megérte?
Nem válaszoltam.
Most itt ülök egy zuglói panelban, és nézem a régi családi fotókat. Anyánk mosolyog rajtuk, mi ketten egymás mellett állunk hófehér ruhában egy régi karácsonyon.
Azt hittem, a vér köteléke mindennél erősebb. De lehet, hogy tévedtem? Vajon hány magyar családban történik ugyanez? Megéri harcolni az igazunkért, ha közben elveszítjük azt az egyetlen embert, aki igazán fontos volt?