Egyedül az udvaron: Egy magyar anya története a falu szájából

– Na, megint egyedül jöttél, Anna? – csattant fel Margit néni hangja a bolt előtt, ahogy a babakocsit toltam a kavicsos járdán. A hangjában ott volt minden, amitől egész gyerekkoromban féltem: ítélet, kíváncsiság, és az a különös, magyaros rosszindulat, ami úgy terjed a faluban, mint a tavaszi influenza. Megálltam, mély levegőt vettem, és csak annyit mondtam: – Igen, Margit néni. Egyedül.

A bolt előtt álló asszonyok összenéztek. Mária, aki mindig mindent tudott mindenkiről, halkan odasúgta: – Látod, mondtam én, hogy az a gyereknek nincs apja. – Aztán úgy néztek rám, mintha valami bűnt követtem volna el. A fiam, Bence, épp akkor kezdett sírni. Lehajoltam hozzá, megsimogattam a fejét. – Semmi baj, kicsim. Majd anya megoldja.

A faluban mindenki mindent tudni vél. Hogy ki mikor kel fel, ki mennyit keres, ki kivel alszik. De azt sosem kérdezi senki: miért történt így? Hogy mit érez az ember, amikor egyedül marad egy döntéssel, amit nem is egyedül hozott meg.

Huszonhárom éves voltam, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. A barátom, Gábor – akit anyám mindig is túl könnyelműnek tartott – először csak hallgatott. Aztán egy este leült mellém a panelban, ahol akkoriban laktunk Szolnokon.

– Anna… én ezt nem tudom vállalni. Nem vagyok kész rá. – A hangja remegett.
– Gábor, én sem vagyok kész rá! De ez már nem csak rólunk szól! – kiáltottam rá könnyek között.
– Sajnálom… – mondta végül halkan, és másnap már nem jött haza.

Anyám sírva fogadott otthon. – Mit gondoltál te? Hogy majd minden megoldódik? Hogy majd Gábor feleségül vesz? – kérdezte keserűen.
– Nem tudom… csak azt tudom, hogy ezt a gyereket akarom – feleltem.
– És mit mondasz majd az embereknek? Mit mondasz majd apádnak? – folytatta.
– Azt mondom majd: az én döntésem volt. És vállalom.

Apám napokig nem szólt hozzám. Csak ültem esténként a konyhában, néztem az ablakon át a sötét udvart, és hallgattam anyám halk sírását a szobában. Egy este apám bejött hozzám.
– Anna… én nem így képzeltem el az életedet. De ha már így alakult… segítünk. De ne várd el tőlem, hogy örüljek neki.

A faluban hamar elterjedt a hír. Először csak suttogva beszéltek rólam a templom előtt vasárnaponként. Aztán már nyíltan kérdezgették anyámat: – És Anna? Ki az apja annak a gyereknek? Mikor lesz esküvő?
Anyám ilyenkor csak lesütötte a szemét.

A terhességem alatt egyre kevesebbet jártam emberek közé. Féltem a kérdésektől. Féltem attól is, hogy egyszer majd Bence is megkérdezi: hol van az apukája?

A szülés után minden megváltozott. Anyám ott volt velem a kórházban. Amikor először karomba vettem Bencét, tudtam: minden fájdalmat megért ez a pillanat.

De otthon újabb harc kezdődött. Apám ugyan segített az udvaron, de sosem vette ölbe az unokáját. Anyám próbált mindent pótolni: főzött rám, mosott rám, de közben minden mozdulatában ott volt a csalódás.

A faluban egyre többen kerülték el a tekintetemet. A régi barátnőim közül többen már nem hívtak át magukhoz kávéra. Egyedül maradtam egy házban két generációval: anyámmal és apámmal. És Bencével.

Egy nap összeszedtem magam és elmentem a játszótérre. Ott voltak a többi anyukák is: Zsuzsi, aki mindig mindent tökéletesen csinált; Erika, akinek férje minden délután hazaugrott megnézni őket; és Kati, aki sosem szólt semmit hozzám.

– Szia Anna! – köszönt Zsuzsi mosolyogva.
– Szia…
– Hogy bírod egyedül?
– Megtanul az ember mindent…
– Azért nehéz lehet – mondta együttérzően.
– Igen… de Bencéért mindent kibírok.

Hazafelé menet találkoztam Margit nénivel.
– Tudod te, hogy régen ilyesmiért kitagadták volna az embert? – kérdezte gúnyosan.
– Tudom… de most már más világ van – feleltem halkan.
– Az emberek nem felejtenek könnyen – tette hozzá jelentőségteljesen.

Otthon anyám várt rám.
– Anna… ne törődj velük! Az emberek mindig beszélnek. De te erős vagy! – mondta végre egyszer őszintén.
Akkor először ölelt meg úgy igazán mióta Bence megszületett.

Az évek teltek. Bence nőtt, okosodott. Apám lassan megenyhült: egyszer rajtakaptam, ahogy titokban autót tologat vele az udvaron. Anyám is büszke lett rám: amikor egyszer valaki beszólt neki a boltban („Na és Anna még mindig egyedül?”), csak annyit mondott: „Az én lányom legalább nem hazudik magának.”

De a falusi pletyka sosem halt el teljesen. Minden ünnepen volt valaki, aki megkérdezte: „És mikor lesz már férjed?” vagy „Nem gondolod, hogy Bencének kellene egy apa?”
Ilyenkor csak mosolyogtam és azt mondtam: „Bencének van családja.”

Egyszer azonban betelt a pohár. Egy falunapon Kati odajött hozzám:
– Anna… ne haragudj, de anyukám azt mondta, hogy te szégyent hoztál ránk mindannyiunkra…
Felnevettem keserűen:
– Tudod mit? Ha az én boldogságom szégyen másnak, akkor inkább legyen szégyen!

Hazamentem sírva azon az estén. Anyám leült mellém az ágyra:
– Anna… én is féltem attól régen, hogy mit szólnak majd az emberek. De most már büszke vagyok rád! Te legalább mersz élni!

Bence most hat éves. Okos kisfiú lett belőle. Néha megkérdezi:
– Anya… nekem miért nincs apukám?
Ilyenkor leülök mellé:
– Mert néha az élet másképp alakul. De én mindig itt leszek neked.

A faluban még mindig beszélnek rólam – de már nem érdekel annyira. Megtanultam: nem kell mindenkinek megfelelni. Az élet nem arról szól, hogy mások mit gondolnak rólunk.

Most itt ülök este a verandán Bencével az ölemben és hallgatom a tücsköket. Néha még fáj a múlt – de már nem félek tőle.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell viselni mások ítéletét? Vagy tényleg csak az számít, amit mi érzünk igazán?