Egy idegen gyermek az asztalnál – Egy magyar család titkai és megbocsátása

– Anyu, ki ez a lány? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaajtóban álltam, és néztem, ahogy apám egy idegen, fiatal nőt vezet be a házunkba. A szobában feszültség vibrált, mintha a hideg januári szél is beférkőzött volna a falak közé. Anyám, Ilona, csak állt a sparhelt mellett, kezében a fakanál megállt a levegőben.

– Menj vissza a szobádba, Zsófi! – szólt rám halkan, de éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.

Apám, László, sosem volt bőbeszédű ember. Most is csak annyit mondott: – Ő itt Anna. Egy ideig nálunk marad.

Anna nem nézett rám. Csak állt ott, kabátban, sápadtan, egyik kezével a hasát fogva. Akkor még nem tudtam, hogy várandós. Csak azt láttam, hogy valami nagy baj történt.

Aznap este anyám és apám halkan vitatkoztak a konyhában. Hallottam a szavakat: „Nem hagyhatom az utcán…”, „Mit mond majd a falu?”, „Ez nem a mi dolgunk!”

A faluban mindenki mindent tudott mindenkiről. A mi házunk sem volt kivétel. Másnap reggel már a boltban suttogtak rólunk: „Lászlóékhoz beköltözött egy idegen lány…”

Anna hetekig alig szólt hozzánk. Anyám eleinte hideg volt vele, de sosem bántotta. Inkább csak csendben tette elé a levest, megigazította az ágyneműjét. Én kíváncsi voltam rá, de féltem is tőle. Olyan volt, mintha egy árnyék költözött volna közénk.

Egyik este Anna sírva fakadt vacsora közben. Anyám letette a kanalat.

– Mi bajod van? – kérdezte szigorúan.

– Bocsánat… csak… félek – suttogta Anna.

Anyám arca meglágyult. – Itt biztonságban vagy. Nem engedem, hogy bántsanak.

Aztán eljött az éjszaka, amikor Anna szülni kezdett. Apám rohant érte az öreg Ladával a kórházba. Anyám egész éjjel fenn volt, imádkozott és sírt. Reggel telefonáltak: Anna kislányt szült.

De Annát soha többé nem láttuk. A kórházból eltűnt. Csak a babát hozták haza – engem bíztak meg vele: „Zsófi, te leszel mostantól a nővére.”

Anyám először tiltakozott:

– László, ezt nem csinálhatjuk! Nem vagyunk mi árvaház!

Apám csak ennyit mondott:

– Ha mi nem fogadjuk be, ki fogja?

Így lettem nővére egy idegen gyermeknek. A faluban mindenki tudta, hogy nem vagyunk vér szerinti testvérek. Az iskolában csúfoltak: „Talált gyerek!” De én szerettem őt. Kicsi volt, törékeny és mindig mosolygott rám.

Anyám lassan megenyhült. Egyre többet törődött vele. Néha azt vettem észre, hogy jobban szereti őt, mint engem. Féltékeny lettem. Egy este kiabáltam:

– Miért szereted jobban őt? Én vagyok a lányod!

Anyám csak annyit mondott:

– Mert ő senki másnak nem kell…

Az évek teltek. A kishúgomat, Esztert mindenki elfogadta végül. Apám meghalt egy balesetben, anyám pedig magára maradt velünk.

Tizenhét éves voltam, amikor először kérdeztem meg anyámat:

– Ki volt Anna? Miért hagyta itt Esztert?

Anyám sokáig hallgatott, majd sóhajtott:

– Nem tudom pontosan… Csak azt tudom, hogy nagy bajban volt. És apád… apád segíteni akart neki.

Aztán egy nap levelet kaptunk. Anna írta: „Köszönöm, hogy felnevelték a lányomat.” Soha többet nem jelentkezett.

Eszter felnőtt, orvos lett Budapesten. Én vidéken maradtam, családom lett. Anyám öreg lett és beteges. Egy este odahívott magához:

– Zsófi… van valami, amit el kell mondanom.

Leültem mellé az ágyra.

– Amikor Anna hozzánk került… apád azt mondta nekem, hogy csak segíteni akar neki. De én mindig éreztem valamit… Féltékeny voltam rá. Sokszor haragudtam apádra is emiatt…

– Szeretted Annát? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… Talán inkább sajnáltam. De Esztert megszerettem úgy, mintha az én vérem lenne.

Anyám sírt. Megfogtam a kezét.

– Megbocsátasz nekem? Hogy nem tudtalak mindig egyformán szeretni?

Néztem az öregedő arcát és rájöttem: egész életemben arra vágytam, hogy szeressen – de ő is csak ember volt.

Most már én is anya vagyok. Néha azon gondolkodom: vajon én képes lennék-e befogadni egy idegen gyereket? Vagy elutasítanám félelemből?

A múltunk tele van titkokkal és fájdalmakkal – de talán pont ezek teszik erőssé a családot.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet igazán bocsátani mindent? Vajon tényleg az számít csak, hogy ki szül meg egy gyereket – vagy az is fontosabb lehet néha, hogy ki neveli fel?