„Egy hónapod van, hogy elhagyjátok a lakásomat!” – mondta az anyósom, és ezzel mindent megváltoztatott

– Egy hónapod van, hogy elhagyjátok a lakásomat! – csattant fel Éva néni, az anyósom, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávéscsészével. A porcelán remegett, ahogy letette. A csend olyan sűrű lett, hogy szinte hallottam a szívem dobbanását. Gábor, a férjem, csak lehajtotta a fejét.

– De… miért most? – kérdeztem rekedten. – Mi rosszat tettünk?

Éva néni szeme villant. – Nem tettetek semmi rosszat. De én is ember vagyok. Harminc évig másokért éltem. Most végre magamra akarok gondolni. És… – sóhajtott – …elég volt abból, hogy mindenki azt hiszi, nekem kötelességem mindent megoldani helyettetek.

A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. Két éve laktunk nála, mióta Gábor elvesztette az állását a gyárban, én pedig csak részmunkaidőben dolgoztam egy könyvtárban. Az esküvőnket is ő finanszírozta, mert az én szüleim vidéken élnek, és örülnek, ha a rezsit ki tudják fizetni. Éva néni mindig azt mondta: „Segítek nektek, amíg talpra nem álltok.” De most úgy tűnt, elfogyott a türelme.

– Gábor! – fordultam a férjemhez kétségbeesetten. – Te is így gondolod?

Ő csak vállat vont. – Anya is ember. Nem várhatjuk el tőle örökké, hogy eltartson minket.

– De hát… – próbáltam érvelni –, most kezdtem el több órában dolgozni, te is most kaptál munkát a postán! Most indulna be az életünk!

Éva néni hangja kemény volt: – Pontosan ezért. Most már képesek vagytok önállóan élni. Nem akarom azt látni, hogy harmincévesen is még mindig itt laktok. Ez nem egészséges sem nektek, sem nekem.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a család az utolsó menedék. Hogy ha baj van, ott mindig lesz valaki, aki segít. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy felesleges teher.

Aznap este Gábor csendben ült mellettem az ágyon.

– Szerinted tényleg menni kell? – suttogtam.

– Szerintem igen – felelte halkan. – Anya nem gonosz. Egyszerűen csak belefáradt abba, hogy mindenki rá támaszkodik. És… lehet, hogy igaza van.

– De hova megyünk? Egy albérlet Pesten legalább 180 ezer forint havonta! Nekünk nincs ennyi pénzünk! – tört ki belőlem a pánik.

– Majd keresek másodállást is – mondta Gábor. – Megoldjuk valahogy.

Másnap reggel Éva néni már úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Főzte a kávét, kérdezte, kérek-e rá tejhabot. De én már nem tudtam rá mosolyogni.

A következő hetekben minden este albérlet-hirdetéseket böngésztem. Az árak horrorisztikusak voltak. Egyetlen szoba Zuglóban is többe került, mint amennyit ketten kerestünk együtt. Felhívtam anyukámat vidéken:

– Anya… ha minden kötél szakadna… visszamehetnénk hozzátok?

– Kislányom, tudod jól, hogy szeretettel várunk benneteket. De apád betegeskedik, és csak egy szobánk van nektek… Nem lenne könnyű.

A hangjában ott volt a szégyen és a sajnálat is.

Gábor egyre többet dolgozott. Alig láttam. Amikor hazajött, fáradtan rogyott le mellém.

– Találtam egy kis garzont Kőbányán – mondta egyik este. – Nem nagy szám, de legalább saját lehet.

– És miből fizetjük ki a kauciót? – kérdeztem keserűen.

– Majd kölcsönkérek Lacitól vagy Zsuzsitól – felelte halkan.

Aznap este összevesztünk. Életemben először kiabáltam vele:

– Miért nem állsz ki mellettem? Miért nem mondod meg anyádnak, hogy ez igazságtalan?

Gábor csak nézett rám szomorúan.

– Mert nem akarom elveszíteni őt sem. És… lehet, hogy tényleg ideje felnőni.

A következő napokban Éva néni egyre többször hozta szóba: „Ugye már nézitek az albérleteket?” „Ugye már pakoltok?” Egyik este vacsora közben odavetette:

– Tudjátok, én is szeretnék végre utazni egy kicsit. Elmenni Hévízre gyógyfürdőzni vagy csak nyugodtan olvasni anélkül, hogy mindig valaki után kellene mosogatnom.

Aztán hozzátette: – És ha majd lesz unokám… örülök neki, de ne számítsatok rá, hogy én leszek a bébiszitteretek! Nekem is jár egy kis szabadság.

A szavak újra és újra visszhangoztak bennem: „Nekem is jár egy kis szabadság.” Vajon tényleg önző vagyok, ha ezt nehezen fogadom el? Vagy ő az önző?

Az utolsó héten már dobozoltunk. A barátaink közül többen azt mondták: „Éva néni kemény nő! De legalább őszinte.” Mások szerint viszont: „Ez kegyetlenség! Hogy lehet így bánni a saját fiaddal?”

Az utolsó estén leültünk hárman a nappaliban. Éva néni hozott be egy tálca süteményt.

– Tudom, hogy haragszotok rám – mondta csendesen –, de higgyétek el: egyszer hálásak lesztek ezért. Ha most nem tolnálak ki titeket a fészekből, sosem tanulnátok meg igazán repülni.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.

Másnap reggel becsuktuk magunk mögött az ajtót. Az új lakásban hideg volt és üres minden. De Gábor átölelt.

– Megoldjuk – suttogta.

Most már eltelt három hónap azóta. Még mindig nehéz minden hónap végén összeszedni a lakbért és a rezsit. Néha azon kapom magam: hiányzik Éva néni főztje és a biztonság érzése. Máskor viszont büszke vagyok magunkra: végre tényleg önálló életet élünk.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon meddig tartozunk egymásnak segítséggel családon belül? Hol húzódik a határ önállóság és összetartás között? Ti mit gondoltok erről? Vajon Éva néninek igaza volt?