„Azt hittem, boldog feleség és anya vagyok – de a férjem egy fiatalabb nőt választott, és összetörte az életünket”

– Nem vagy már az, akibe beleszerettem, Éva – mondta Zoltán, miközben a bőröndjét cipzározta. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. A teám kihűlt, de nem tudtam elengedni. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– Hogy mondhatsz ilyet? – suttogtam. – Harminc év házasság után? Két gyerek után? Egy élet után?

Zoltán nem nézett rám. A tekintete a padlón vándorolt, mintha ott keresné a bátorságot.

– Sajnálom, Éva. De Dóri mellett újra fiatalnak érzem magam. Veled csak… öregszem.

Azt hittem, ilyet csak a tévében mondanak. Hogy ilyen mondatok csak szappanoperákban hangzanak el, nem egy budapesti panelház harmadik emeletén, ahol a szomszéd néni épp most locsolja a muskátlit az erkélyen.

Akkor még nem tudtam sírni. Csak ültem ott, mint akit leforráztak. A gyerekeink – Gergő és Anna – már felnőttek, külön éltek, de aznap este mindkettőjüknek fel kellett hívnom őket.

– Anya, ez most komoly? – kérdezte Anna döbbenten. – Apa tényleg elment?

– Igen – válaszoltam halkan. – Egy fiatalabb nőért.

Gergő csak annyit mondott: – Ha kell, hozzád költözöm. Nem hagylak egyedül.

Nem akartam őket terhelni. Nem akartam, hogy az én fájdalmam az ő életüket is megmérgezze. De a fájdalom nem kérdezi meg, hogy akarod-e. Egyszerűen csak beköltözik hozzád.

Az első napokban minden mozdulat fájt. A reggeli kávé illata Zoltán nélkül más volt. A fürdőszobában ott maradt a borotvahabja, a szekrényben néhány inge. Nem tudtam kidobni őket. Minden este vártam, hogy visszajön, hogy azt mondja: „Bocsánat, Éva, hibáztam.”

De nem jött vissza.

A családunk széthullott. Anyám azt mondta: – Tudtam én, hogy Zoltán sosem volt hozzád való. Apád is ilyen volt, csak ő sosem mert elmenni.

A barátnőim közül volt, aki azt mondta: – Legalább most már önmagadra figyelhetsz! Mások szerint biztos én rontottam el valamit.

A munkahelyemen is mindenki tudta. Az irodában suttogtak mögöttem: „Tudod, Évát elhagyta a férje egy huszonévesért.” Mintha ez valami szégyenbélyeg lenne.

A legrosszabb azonban az volt, amikor Dóri – Zoltán új szerelme – egyszer felhívott.

– Éva, szeretném, ha megértenéd Zolit. Ő boldog velem. Nem akarunk neked rosszat.

Majdnem elnevettem magam kínomban.

– Tudod te egyáltalán, mit jelent harminc év házasság? Mit jelent együtt öregedni valakivel? – kérdeztem tőle.

– Sajnálom… – hebegte.

Letettem a telefont. Akkor sírtam először igazán. Úgy zokogtam, mint egy gyerek.

Aztán jöttek a hétköznapok. A csekkek nem fizetik be magukat. A hűtő sem telik meg varázsütésre. Egyedül kellett mindent csinálnom: szerelőt hívni a csöpögő csaphoz, levinni a szemetet, intézni a banki ügyeket. Zoltán mindig mindent elintézett helyettem – most rájöttem, mennyire kiszolgáltatott voltam.

Egy este Anna átjött hozzám.

– Anya, menjünk el valahova! Ne ülj itthon egész nap!

– Hova mennék? – kérdeztem keserűen.

– Bárhová! Sétáljunk egyet a Margitszigeten! Vagy menjünk moziba! Nem hagyhatod, hogy apa tönkretegye az egész életedet!

Elmentünk sétálni. A Duna-parton álltunk meg, néztük a vizet.

– Anya… félsz attól, hogy egyedül maradsz? – kérdezte Anna halkan.

– Igen – vallottam be. – De attól még jobban félek, hogy soha többé nem leszek boldog.

Anna átölelt.

A következő hetekben próbáltam újraépíteni magam. Elmentem fodrászhoz – húsz éve először vágattam rövidre a hajam. Beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Megtanultam online bankolni és villanykörtét cserélni.

De minden este hiányzott Zoltán. Hiányzott az ismerős hangja, a közös reggelik vasárnaponként, ahogy együtt nevettünk egy régi magyar filmen.

Egy nap Gergő felhívott:

– Anya… beszéltem apával. Szeretné látni az unokákat majd egyszer… De azt mondta, te haragszol rá nagyon.

– Gergő… én nem tudom megbocsátani neki azt, amit tett. De nem akarom tőletek elvenni az apátokat sem.

Ez volt az első alkalom, hogy nem sírtam beszélgetés közben.

A családi ünnepek lettek a legnehezebbek. Karácsonykor Anna és Gergő is nálam voltak, de Zoltán hiányzott az asztal mellől. A gyerekek próbálták oldani a hangulatot viccekkel és régi történetekkel.

– Emlékeztek arra a nyaralásra Balatonon? – kérdezte Anna nevetve.

– Amikor apa beleesett a vízbe a stégről! – vágott közbe Gergő.

Nevettünk mindannyian. Egy pillanatra úgy tűnt, minden rendben van.

De amikor éjjel egyedül maradtam a lakásban, újra rám tört az üresség.

Aztán egyszer csak megjelent Zoltán az ajtóban. Fél év telt el azóta, hogy elment.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Beengedtem. Leültünk egymással szemben.

– Éva… sajnálom. Azt hittem, Dóri mellett újra fiatal leszek… de csak elveszítettem mindent. Téged is… a családot is…

Néztem őt sokáig. Már nem éreztem haragot – csak végtelen szomorúságot és fáradtságot.

– Zoltán… én már nem vagyok ugyanaz az Éva sem. Amit tettél… azt nem lehet kitörölni. De nem akarok gyűlölni sem tovább.

Elment csendben. Azóta sem láttam gyakran – de amikor találkozunk a gyerekek miatt, már nem fáj annyira.

Mostanra megtanultam egyedül élni. Van saját életem: barátnők, festés, kirándulások Annával és Gergővel. Néha még randiztam is – de egyik férfi sem volt már olyan fontos számomra, mint régen Zoltán volt.

Sokan kérdezik: megbocsátottam-e neki? Nem tudom. Talán igen… talán csak elfogadtam azt, amit nem lehet megváltoztatni.

De egy dolgot biztosan megtanultam: soha ne engedd meg senkinek, hogy elvegye tőled önmagad szeretetét – még akkor sem, ha azt hiszed, nélküle nincs értelme az életednek.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e újra igazán boldognak lenni ötven felett? Ti mit gondoltok erről? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy csak tovább kell lépni?