„Az én menyem még egy teát sem tud rendesen főzni” – Egy magyar anyós vallomása a családi asztalnál

– Zsuzsi, miért pucolod már megint azt a két kiló krumplit? – kérdezte tőlem a lányom, Réka, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem már zsibbadt a hámozástól. – Egyedül vagy itthon, minek ennyi?
– Nem magamnak csinálom – sóhajtottam. – A fiamnak, Gergőnek. Tudod, hogy náluk sosem főznek rendes ételt. A menyem, Dóri… hát, ő még egy teát sem tud rendesen főzni.
Réka csak forgatta a szemét. – Anya, ez már nem a te dolgod. Gergő felnőtt ember.
De én csak néztem a krumplit, és közben újra lejátszódott bennem az egész elmúlt év. Hányszor ültem így itt, hámoztam, főztem, üvegekbe tettem a pörköltet, levest, hogy Gergő legalább néha egyen valami normálisat. Hányszor éreztem magam egyszerre hasznosnak és végtelenül feleslegesnek.

Minden akkor kezdődött, amikor Gergő elvette Dórit. Szép esküvő volt, mindenki boldog volt. Dóri kedves lány, de már az első közös vacsoránál éreztem: valami nem stimmel. Rántott hús helyett csirkemellcsíkok salátával, ráadásul minden bolti öntettel leöntve. A leves zacskóból volt. Gergő csak mosolygott rám bocsánatkérően.

Aztán jöttek a hétköznapok. Gergő egyre soványabb lett, sápadtabb. Egyik délután beállított hozzám munka után.
– Anya, van valami kajád? – kérdezte halkan.
– Persze, hogy van! – örültem meg neki, mintha újra kisfiú lenne. Elővettem a hűtőből a maradék paprikás krumplit.
– Dóri nem főzött? – kérdeztem óvatosan.
– Fáradt volt… megint rendeltünk pizzát – mondta Gergő vállat vonva.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudja Dóri legalább az alapokat? Miért nem érzi fontosnak, hogy gondoskodjon a férjéről? Vagy tényleg ennyire megváltozott a világ?

Másnap reggel Dóri hívott fel.
– Zsuzsa néni, Gergő mondta, hogy nagyon finom volt a paprikás krumpli. Megtanítana rá? – kérdezte bizonytalanul.
– Persze, gyere át délután! – mondtam neki örömmel.
De amikor átjött, alig figyelt oda. A telefonját nyomkodta, közben TikTok videókat nézett főzés helyett.
– Dóri, ha nem figyelsz, odaég az egész! – szóltam rá kissé ingerülten.
– Jaj, bocsánat… csak jött egy üzenet – mentegetőzött.
Végül elkészült az étel, de éreztem: ebből nem lesz rendszer. Neki ez teher, nekem viszont kötelesség.

Aztán egyre többször fordult elő, hogy Gergő nálam vacsorázott. Dóri megsértődött.
– Anyukád azt hiszi, hogy én nem vagyok elég jó neked? – kérdezte Gergőtől egy este veszekedés közben. Hallottam az ajtón keresztül a kiabálást.
– Nem erről van szó! Csak… anya szereti ezt csinálni – próbálta menteni a helyzetet Gergő.
De Dóri nem hagyta annyiban.
– Akkor költözz vissza hozzá! – csattant fel.

Másnap Gergő szótlanul ült nálam a konyhában.
– Baj van otthon? – kérdeztem halkan.
– Sokat veszekszünk Dórival… azt mondja, hogy miattad érzem magam elégedetlennek vele. Hogy sosem leszek neki elég jó.

A szívem összeszorult. Nem akartam én rosszat! Csak azt szeretném, ha a fiam boldog lenne. Ha legalább néha enne egy jó magyar levest vagy pörköltet. De most úgy tűnt: minden mozdulatom csak olaj volt a tűzre.

Egyik este Réka is átjött hozzám.
– Anya, beszélnünk kell – mondta komolyan. – Szerintem hagynod kellene őket élni. Lehet, hogy neked fontos a főzés meg az otthoni koszt, de nekik más az életük. Mások a prioritásaik.
– De hát Gergő éhezik! Nézd meg rá! – tiltakoztam.
– Nem éhezik. Csak nem úgy eszik, ahogy te megszoktad. És lehet, hogy Dóri tényleg nem tud főzni… de attól még szereti Gergőt. És ő is szereti őt.

Napokig emésztettem magam ezen. Vajon tényleg túl sokat akarok? Túl sokat várok el? Vagy csak egyszerűen nem tudok elszakadni attól az anyaszereptől, amit harminc évig éltem?

A következő hétvégén családi ebédet szerveztem nálam. Meghívtam Gergőt és Dórit is. Főztem húslevest cérnametélttel, rántott húst krumplipürével és almás pitét desszertnek. Mindenki asztalhoz ült. Csendben ettünk egy darabig.
Aztán Dóri megszólalt:
– Zsuzsa néni… tudom, hogy maga csak jót akar. De én tényleg próbálkozom. Csak… nekem ez nem megy úgy, mint magának vagy az anyukámnak ment régen. Más világban nőttem fel.

Gergő megszorította a kezét az asztal alatt.
– Szeretlek így is – mondta halkan.
Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe.
– Én csak azt akarom… hogy boldogok legyetek – suttogtam.

Azóta próbálok visszavenni magamból. Néha még mindig főzök Gergőnek egy-egy adag levest vagy pörköltet üvegbe zárva – de már nem minden héten. Próbálom elfogadni: az én időm lejárt. Most már rajtuk a sor.

De néha mégis elgondolkodom: vajon tényleg baj az, ha egy anya aggódik és gondoskodik? Hol van a határ szeretet és beavatkozás között? Ti mit gondoltok erről?