„Az én fülbevalóim! Hogy kerültek a Vaterára?” – Egy családi árulás története Budapesten

– Ezek az én fülbevalóim! – kiáltottam fel, miközben a telefonom képernyőjét bámultam. A Vaterán böngésztem, amikor hirtelen megláttam a szafír fülbevalóimat, amelyeket még nagymamámtól örököltem. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Hogy kerülhettek oda? Ki tette ezt velem?

Az utóbbi hetekben egyre több apróság tűnt el a lakásból. Először csak egy régi bross, aztán egy aranylánc, végül a fülbevalók. Eleinte magamat hibáztattam: biztosan elpakoltam valahová, vagy elhagytam. De most már tudtam: valaki elvette őket. De ki? A lakásba rajtam kívül csak a férjem, Gábor, a legjobb barátnőm, Zsófi és az anyósom, Marika néni jártak rendszeresen.

– Gábor, láttad a szafír fülbevalóimat? – kérdeztem tőle reggel, amikor épp az ingét gombolta.
– Nem, miért? – nézett rám értetlenül.
– Eltűntek. És most megtaláltam őket a Vaterán! Nézd!
Gábor csak vállat vont.
– Biztos valami hasonló. Ne aggódj már ennyit minden apróságon!
– Ezek nem apróságok! Ezek emlékek! – szinte kiabáltam.

A férjem reakciója fájt. Úgy éreztem, egyedül maradtam a problémámmal. Zsófihoz fordultam, aki mindig mellettem állt.

– Szerinted ki lehetett? – kérdeztem tőle egy kávé mellett a Pozsonyi úti kávézóban.
– Te is tudod, hogy én sosem nyúlnék hozzá semmidhez – mondta komolyan. – Marika néni?
– Nem tudom elképzelni…
– Pedig rajtatok kívül csak ő jár hozzátok rendszeresen.

A gondolat, hogy az anyósom lehetett, szinte fizikai fájdalmat okozott. Mindig segített nekünk, főzött ránk, vigyázott a gyerekekre. De az utóbbi időben többször panaszkodott pénzre: „Drága minden, lányom, nem tudom, hogy fogom kifizetni a villanyszámlát.”

Aznap este újra végignéztem az eladó adatlapját. A felhasználónév ismerős volt: „marikabp63”. Megdermedtem. Ez nem lehet véletlen.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam Marika nénit.
– Szia, Marika néni! Szeretnék beszélni veled valamiről…
– Jaj, drágám, most épp a piacon vagyok. Mi történt?
– Eltűntek a fülbevalóim. És… megtaláltam őket a Vaterán.
Hosszú csend következett.
– Biztos csak hasonlítanak rájuk – mondta végül halkan.
– A felhasználónév ismerős…
– Nem tudom, miről beszélsz – vágta rá gyorsan, majd letette.

A gyomrom görcsbe rándult. Gábor este fáradtan ért haza.
– Anyád volt az – mondtam neki sírva. – Megtaláltam a felhasználónevét is.
– Ne mondj ilyet anyámra! Biztos félreérted! – fakadt ki Gábor.
– Akkor magyarázd meg! Ki másnak lenne kulcsa?

Napokig feszült volt a hangulat otthon. Gábor nem akarta elhinni, én pedig egyre inkább magamba zárkóztam. Zsófi végül azt javasolta: menjünk el együtt Marika nénihez és beszéljük meg személyesen.

Egy péntek délután csöngettünk be hozzá Óbudán. Ő nyitott ajtót, kissé zavartan.
– Sziasztok…
– Marika néni – kezdtem remegő hangon –, kérlek mondd meg az igazat! Te vitted el a fülbevalóimat?
Ő lesütötte a szemét.
– Tudod… nagyon nehéz most nekem. Az özvegyi nyugdíj kevés… A gyógyszerek drágák… Nem akartam rosszat… Csak kölcsön akartam kérni…
– Kölcsön? Eladni akartad őket! – szólt közbe Zsófi indulatosan.
Marika néni sírni kezdett.
– Nem gondoltam át… Azt hittem, nem veszed észre…

Gábor közben megérkezett. Amikor meglátta anyját sírva, rám förmedt:
– Miért kellett ezt csinálnod? Miért nem szóltál nekem előbb?
– Mert te sem hittél volna nekem! – vágtam vissza.

A családunkban addig soha nem volt ilyen botrány. Az egész hétvégét átsírtam. Marika néni végül visszaadta a fülbevalókat – szerencsére még nem adta el őket –, de valami végleg eltört bennem. Többé nem tudtam megbízni benne. A férjem is nehezen dolgozta fel az egészet: egyszerre sajnálta az anyját és engem is próbált védeni.

A következő hetekben minden találkozás kínos volt. Karácsonykor is csak udvariasságból hívtuk át Marika nénit. A gyerekek sem értették, miért feszültek annyira a felnőttek.

Egy este Gábor leült mellém:
– Sajnálom, hogy nem hittem neked az elején…
– Nem csak rólad van szó – mondtam halkan. – Hanem arról is, hogy most már soha nem lesz ugyanolyan a családunk.

Azóta eltelt fél év. A fülbevalók ott vannak újra az ékszerdobozomban, de minden alkalommal eszembe jut: mennyi mindent veszíthetünk egyetlen hazugság miatt. Vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer hátba szúrt? És mit tennétek ti az én helyemben: megbocsátanátok vagy örökre elvágnátok a kapcsolatot?