Az a nap, amikor minden szétesett – és mégis újra kezdődött
– Nem bírom tovább! – szinte kiáltottam magamban, miközben a fürdőszobatükörbe bámultam. A szemem alatt sötét karikák, a hajam csapzott, a számban keserűség. Az egész lakásban dermedt csend volt, csak a szívem dobogott olyan hangosan, mintha ki akarna törni a mellkasomból. A telefonom kijelzője villogott: 7:48. Már rég úton kellene lennem a munkahelyre, de a vekker valahogy nem szólt – vagy csak én nem hallottam meg.
A konyhába botorkáltam, ahol anyám, Ilona már a reggeli kávéját főzte. – Na, végre felébredtél? – szólt oda fanyar hangon. – Tudod, hogy ma jön a főnököd ellenőrizni? Megint elkésel? – Nem válaszoltam. Csak álltam ott, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valami rosszaságon.
Aztán hirtelen minden összefolyt: a kávé kiömlött az asztalra, anyám bosszúsan csattant fel, én pedig remegő kézzel próbáltam letörölni a foltot. – Mindig csak baj van veled, Zsófi! – csattant fel újra. – Bezzeg a húgod, Dóri már rég dolgozik, lakást vett, férjhez ment… Te meg még mindig itt vagy!
Ez volt az a mondat, amitől minden reggel összeszorult a torkom. Dóri volt a család büszkesége, én pedig… hát, én csak voltam. Egyedülálló anya, egy kamasz fiúval, akit egyre kevésbé értettem meg. A férjem évekkel ezelőtt elhagyott minket egy fiatalabb nőért. Azóta mintha mindenki engem hibáztatna: anyám, a szomszédok, sőt néha még a fiam, Marci is.
Aznap reggel minden összeesküdött ellenem. A villamos késve jött, az eső eláztatta a cipőmet, a munkahelyen pedig Éva, a főnököm már az ajtóban várt. – Zsófia! Ez már a harmadik késés ebben a hónapban! – mondta hidegen. – Ha így folytatod, kereshetsz másik állást!
A kollégák összesúgtak mögöttem. Hallottam, ahogy András odasúgja Katának: – Szerintem már rég ki kellett volna rúgni… Csak sajnálják szegényt.
A számítógépem előtt ülve próbáltam dolgozni, de remegett a kezem. A gondolataim folyton visszatértek anyám szavaira és Éva fenyegetésére. Aztán jött az üzenet az iskolából: „Tisztelt Szülő! Marci ma verekedésbe keveredett az osztálytársával. Kérjük, mielőbb keresse fel az osztályfőnököt.”
A gyomrom görcsbe rándult. Marci mindig csendes fiú volt – legalábbis otthon. Mostanában viszont egyre zárkózottabb lett, és gyakran csattant fel rám is.
Délután hazafelé menet még egy SMS érkezett: „A számláján túllépte a hitelkeretet.” A pénztárcámban alig volt néhány ezer forint. Az albérletet holnap kellett volna fizetnem.
Otthon anyám már várt rám: – Hát te mit csináltál az iskolával? Felhívtak engem is! Már megint szégyent hozol ránk! – kiabálta. – Miért nem tudsz végre összeszedni magad? Miért nem tudsz olyan lenni, mint Dóri?
– Elég volt! – törtem ki végül sírva. – Nem vagyok Dóri! Soha nem is leszek! És Marci sem az ő gyereke! Hagyj már békén!
Anyám döbbenten nézett rám. Talán először látta rajtam igazán, mennyire fáradt vagyok.
Este Marci hazaért. Az ajtót becsapta maga mögött, ledobta a táskáját.
– Mi történt az iskolában? – kérdeztem halkan.
– Semmi! Hagyj már békén! – vágta oda.
– Marci… kérlek… beszélj velem! – könyörögtem.
– Úgysem értesz meg semmit! Mindenki csak azt várja tőlem is, hogy tökéletes legyek! De nem vagyok az! És te sem vagy az! – kiabálta vissza.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé. Vajon tényleg mindent elrontottam? Vajon tényleg én vagyok minden baj forrása?
Késő este csengettek. A szomszéd néni, Magdi állt az ajtóban.
– Zsófikám… jól vagy? Hallottam valami kiabálást… Tudod, ha beszélgetni akarsz…
Először nemet akartam mondani, de végül bólintottam.
Leültünk a konyhában egy bögre kamillatea mellett.
– Tudod, Magdi néni… néha úgy érzem, hogy mindenki csak azt várja tőlem, hogy erős legyek… De már nem bírom tovább.
– Drága lányom… én is voltam így. Amikor meghalt a férjem, azt hittem, soha nem lesz jobb. De aztán rájöttem: néha el kell engedni azt, amit mások gondolnak rólunk. Néha csak magunkért kell élni.
Hosszú csend következett.
– És Marci? – kérdezte halkan.
– Nem tudom elérni őt… Mintha fal lenne köztünk.
– Adj neki időt. De ne hagyd abba a próbálkozást!
Éjjel alig aludtam valamit. Hajnalban azonban történt valami furcsa: Marci bejött a szobámba.
– Anya… sajnálom… Nem akartam kiabálni veled… Csak elegem van abból, hogy mindenki máshoz hasonlítgat…
Átöleltem őt. Talán először hónapok óta igazán éreztem: mégsem vagyok teljesen egyedül.
Másnap reggel újra elindultam dolgozni. Anyám némán ült a konyhában.
– Zsófi… lehet, hogy igazad van… Sajnálom…
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.
A munkahelyen Éva odajött hozzám.
– Zsófia… ha gondod van otthon, szólj nyugodtan. Nem akarok igazságtalan lenni veled…
Talán először éreztem azt is: lehet változtatni.
Este Marci leült mellém vacsorázni.
– Anya… holnap együtt menjünk el sétálni? Csak ketten?
Elmosolyodtam.
Az élet nem lett könnyebb egyik napról a másikra. A pénzügyi gondok nem oldódtak meg varázsütésre; anyám továbbra is kritizált néha; Marci is dacos maradt időnként. De valami mégis megváltozott bennem: mertem kimondani azt, ami fáj; mertem segítséget kérni; mertem hinni abban, hogy lehet újrakezdeni.
Most itt ülök és visszagondolok arra a napra, amikor minden szétesett körülöttem – és mégis valami újat kezdtem építeni magamban és Marciban is.
Vajon hányan érzik magukat így Magyarországon? Hányan cipelik magukban némán ezt a terhet? És vajon tényleg elég egy őszinte szó vagy ölelés ahhoz, hogy újra hinni tudjunk magunkban?