Attól a naptól, amikor leesett a kanál – Egy magyar özvegyasszony újrakezdése

– Anyu, miért nem tudod végre elfogadni, hogy nekem is van életem? – csattant fel Dóra a telefonban. A hangja éles volt, mint a kés, és én csak ültem a konyhában, a régi viaszosvászon terítőn, amelyen még mindig ott voltak az unokám lekvárfoltjai. A kanál a kezemben remegett. – Nem akarok minden nap hívogatni! – folytatta. – Nekem is vannak gondjaim.

A kanál ekkor koppant a padlón. A hangja visszhangzott a panel lakásban, mintha valami végleg eltört volna bennem. Hetvenhárom éves vagyok. Özvegy. A férjem, Laci, már öt éve nincs velem. A lányom Budapesten él, én meg itt maradtam Kispesten, ebben a kétszobás lakásban, ahol minden tárgy emlékeket hordoz. Azóta minden reggel ugyanaz: kávé, híradó, csend. Néha a szomszéd, Ilonka néni kopog át egy kis beszélgetésre, de ő is egyre ritkábban jön.

A magány nem egyik napról a másikra jön. Először csak azt veszed észre, hogy nincs kihez szólni reggelente. Aztán már az is hiányzik, hogy valaki rád szóljon: „Ne hagyd ott a cipődet az előszobában!” Most már csak a csend szól hozzám.

Aznap délután elmentem a boltba. Nem volt szükségem semmire, de muszáj volt emberek közé mennem. A pénztáros lány rám sem nézett, csak annyit mondott: – Kártyával vagy készpénzzel? – Készpénzzel – feleltem halkan. Mögöttem egy fiatal nő türelmetlenül toporgott. Hallottam, ahogy sóhajt. Mintha én lennék az akadály az ő életében.

Hazafelé menet megálltam a parkban. A padon ültem, néztem a játszó gyerekeket. Egy kisfiú elesett, sírni kezdett. Az anyja odaszaladt hozzá, felkapta. Irigyeltem őket. Nem a fiatalságukat, hanem azt az egyszerű közelséget.

Este Dóra újra hívott. – Anyu, ne haragudj… csak fáradt vagyok – mondta most már csendesebben. – Tudom, kicsit elhanyagoltalak mostanában. De nekem is nehéz…

– Tudom, kislányom – suttogtam. – Csak néha jó lenne hallani a hangodat.

– Majd hétvégén átjövök – ígérte.

De hétvégén nem jött. Helyette egy üzenet: „Bocsánat, közbejött valami.”

A következő héten Ilonka néni elesett a lépcsőházban. Mentőt kellett hívni hozzá. Ott álltam mellette, fogtam a kezét, amíg be nem vitték a kórházba. Utána napokig nem tudtam aludni. Mi lesz velem, ha egyszer én is így járok? Ki fog rám figyelni?

Egyik este kopogtak. Egy fiatal nő állt az ajtóban egy kislánnyal. – Jó estét kívánok! Én vagyok az új szomszéd, Tímea vagyok, ez pedig a lányom, Lili – mutatkozott be zavartan mosolyogva. – Bocsánat, hogy zavarunk… csak elfogyott a cukorunk.

– Jöjjenek csak be! – mondtam gyorsan, örülve minden társaságnak.

A kislány kíváncsian nézett körül a lakásban. – Nagyon szép ez a terítő! – mondta ártatlanul.

– Az unokám csinálta rá ezt a foltot – mosolyogtam rá.

Tímea fáradtnak tűnt. Beszélgetni kezdtünk: elmesélte, hogy elváltak Lili apjával, most albérletben laknak itt pár hónapja. Kevés pénzből élnek, Tímea két helyen dolgozik takarítóként.

– Néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben – vallotta be halkan.

– Tudom milyen érzés – mondtam neki őszintén.

Attól kezdve gyakrabban átjöttek. Hol egy kis süteményért, hol csak beszélgetni. Lili hamar megszeretett: együtt sütöttünk palacsintát, rajzoltunk. Néha úgy éreztem magam mellette, mintha visszakaptam volna valamit abból az időből, amikor Dóra még kicsi volt.

Egyik este Tímea sírva jött át hozzám.

– Sajnálom… csak annyira fáradt vagyok… néha azt érzem, nem bírom tovább…

Átöleltem. Nem szóltam semmit. Csak tartottam őt.

Másnap reggel Lili felborította a kakaóját az asztalon. A kanál újra leesett – de most mindannyian nevettünk rajta.

Aztán Dóra váratlanul beállított egy vasárnap délután.

– Anyu… ki ez a kislány? – kérdezte meglepetten.

– Ő Lili – feleltem büszkén –, és Tímea lánya. Mostanában sokat segítek nekik.

Dóra arca először megkeményedett.

– Te mindig mindenkit magadhoz engedsz… És velem mi lesz?

– Te mindig itt vagy velem… legalábbis a szívemben – mondtam halkan.

Később Dóra és Tímea között feszültség támadt: Dóra féltékeny lett arra az anyai szeretetre, amit Lilinek adtam.

– Anyu! Neked én vagyok a lányod! Miért törődsz többet velük? – fakadt ki egyszer egy veszekedés során.

– Mert neked már van saját életed… és nekem is szükségem van valakire…

Napokig nem beszéltünk utána.

Egy este Lili odabújt hozzám:

– Marika néni… ugye nem hagy el minket?

Megsimogattam a haját.

– Nem hagylak el…

Aztán Dóra is lassan elfogadta Tímeát és Lilit. Együtt ünnepeltük a karácsonyt: négyen ültünk az asztal körül, nevettünk, veszekedtünk azon, ki hozza be a bejglit és ki önti ki a mákos gubát.

Azóta minden más lett. Már nem számolom a csend perceit. Már nem félek attól sem, ha újra leesik a kanál: tudom, hogy valaki mindig felveszi majd helyettem is.

Néha azon gondolkodom: vajon hány idős ember él így ma Magyarországon? Hányan vannak egyedül úgy, hogy közben körülöttük zajlik az élet? És vajon hányan mernek újra bízni abban, hogy egy idegenből családtag lehet?

Ti mit gondoltok? Lehet-e pótolni azt a szeretetet és közelséget, amit elveszítettünk? Vagy csak el kell fogadni a magányt? Várom a gondolataitokat.