Árnyék a családi asztalon – Egy magyar család titkos számlái

– Mennyiért főzted ezt a levest, Zsuzsi? – csattant fel az anyósom, Ilona néni hangja, miközben a kanalat csörgette a tányér szélén. A konyhaasztalnál ültem, kezem remegett, ahogy a merőkanalat visszatettem a fazékba. A férjem, Gábor, csak lesütötte a szemét.

– Nem számoltam ki, Ilonka néni – válaszoltam halkan, de éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. – Ez csak egy egyszerű zöldségleves.

– Egyszerű? – húzta fel a szemöldökét. – A sárgarépa is pénzbe kerül, nem igaz? Meg a gáz, meg az időd. Nálunk semmi sincs ingyen.

Ez volt az első vasárnapom Gábor családjánál, alig két hónappal az esküvőnk után. A szüleim vidéken éltek, én Pestre költöztem Gábor miatt. Azt hittem, egy új családba lépek be, ahol majd elfogadnak. Ehelyett minden mozdulatomat mérlegelték: mennyit költök, mennyit keresek, mennyit viszek haza.

Ilona néni mindig számolt. Ha elmosogattam, azt mondta: „Köszönöm, de legközelebb inkább hagyd rám, legalább tudom, mennyi víz fogy.” Ha bevásároltam, átnézte a blokkot: „Miért vettél márkás tejfölt? A saját márkás is jó.”

Gábor próbált közvetíteni.

– Anyu, hagyd már Zsuzsit! – szólt rá egyszer. – Nem vagyunk könyvelők.

– Nem is lesztek soha, ha így folytatjátok! – vágott vissza Ilona néni. – A mai világban minden fillér számít.

Aztán jöttek a hétköznapok. Gáborral egy kis albérletben laktunk Zuglóban. Mindketten dolgoztunk: ő informatikus volt egy multinál, én könyvtáros egy kerületi könyvtárban. Nem kerestünk rosszul, de nem is voltunk gazdagok. Minden hónap végén számoltuk a forintokat: rezsi, bérlet, élelmiszer. Néha Ilona néni áthívott minket vacsorára – de sosem tudtam eldönteni, hogy ez meghívás vagy inkább számonkérés.

Egy este Gábor fáradtan ért haza.

– Anyám ma megint felhívott – sóhajtott. – Azt mondta, szerinte túl sokat költünk kajára. Szerinte főzhetnél olcsóbban.

– És te mit mondtál neki?

– Hogy ne szóljon bele. De tudod, milyen…

Tudtam. Ilona néni olyan volt, mint egy árnyék: ott lebegett minden döntésünk felett. Ha elmentünk moziba vagy vettünk egy új kávéfőzőt, másnap biztosan megkérdezte: „Miből futja erre?”

A legrosszabb az volt, amikor beteg lettem. Egy makacs influenza ledöntött a lábamról. Gábor dolgozott, én otthon feküdtem lázasan. Egyszer csak csöngettek: Ilona néni állt az ajtóban egy zacskó gyógyszerrel és húslevessel.

– Hogy vagy? – kérdezte hűvösen.

– Köszönöm… jobban – motyogtam.

Letette a levest az asztalra.

– Ezt főztem neked. De majd szólj Gábornak, hogy adja oda az árát. Nem vagyok patika.

Akkor valami eltört bennem. Az anyósom sosem ölelt meg, sosem mondta: „Jobbulást!” vagy „Örülök, hogy itt vagy velünk.” Csak az árakat sorolta.

A következő hónapokban egyre ritkábban mentünk át hozzájuk. Gábor próbált békíteni.

– Anyu ilyen… Mindig ilyen volt apámmal is. Sosem volt elég pénzünk gyerekkoromban.

– De most már van! – fakadtam ki egyszer. – Miért nem tud egyszerűen örülni nekünk?

Gábor csak vállat vont.

Aztán jött a fordulat: Ilona néni elesett otthon és eltörte a csípőjét. A kórházból hívott minket sírva:

– Zsuzsi… kérlek… nem tudok felkelni… Segítenél?

Az első gondolatom az volt: „Most is kiszámolja majd az ápolás óradíját?” De elmentem hozzá. Napokig ott voltam mellette: főztem, takarítottam, segítettem neki fürdeni. Néha sírt éjszaka; ilyenkor odamentem hozzá és megsimogattam a kezét.

Egyik reggel így szólt:

– Zsuzsi… mennyivel tartozom neked ezért?

Először azt hittem, rosszul hallok.

– Semmivel! – mondtam dühösen. – Azért segítek magának, mert család vagyunk!

Ilona néni elfordította a fejét.

– Én ezt nem tudom… Anyám mindig azt mondta: „Aki ad valamit ingyen, az később visszakéri kamatostul.” Én nem akarok tartozni senkinek.

Aznap este Gábornak mindent elmondtam.

– Nem bírom tovább! – zokogtam. – Úgy érzem magam mellette, mintha egy szolgáltató lennék! Miért nem lehet egyszerűen szeretni valakit pénz nélkül?

Gábor átölelt.

– Sajnálom… De anyám már ilyen marad. Nem tud változni.

Ilona néni végül felépült. Amikor elbúcsúztam tőle utoljára a kórházban, egy borítékot nyomott a kezembe.

– Ez a magadé – mondta halkan. – Ne mondd el Gábornak!

Otthon kibontottam: húszezer forint volt benne és egy cetli: „Köszönöm.”

Nem tudtam sírjak vagy nevessek.

Azóta ritkán találkozunk. Gáborral boldogabbak vagyunk így: saját életet élünk, saját szabályokkal. Néha mégis eszembe jut Ilona néni arca: kemény és zárkózott – de talán mélyen belül ő is csak szeretetre vágyott.

Vajon hány magyar családban mérik még ma is forintban az érzelmeket? És vajon lehet-e valaha igazán szeretni ott, ahol mindennek ára van?