„Anyós vagyok, de csak ünnepeken lehetek családtag?” – Egy magyar asszony vallomása

– Anya, Eszter azt mondta, hogy jobb lenne, ha mostantól csak ünnepeken jönnél át hozzánk – mondta Zoli, a nagyobbik fiam, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A keze remegett a bögre körül, én pedig csak néztem rá, mintha nem érteném a szavait.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem halkan, de a hangom elcsuklott. – Hiszen én adtam nektek azt a lakást! Mindent megtettem értetek…

Zoli lesütötte a szemét. – Tudom, anya. De Eszternek most sok a dolga, és… úgy érzi, túl sokat vagy itt. Szeretnénk egy kicsit magunk lenni.

A szívem összeszorult. Az egész életemet nekik szenteltem. Amikor az apjuk elhagyott minket – Zoli tízéves volt, Gergő négy –, azt hittem, összedől a világ. De nem hagytam magam. Dolgoztam reggeltől estig a varrodában, anyám segített a fiúkkal: iskolába vitte őket, főzött rájuk. Nem volt könnyű, de boldogok voltunk. Legalábbis azt hittem.

Aztán Zoli megnősült. Eszter kedves lány volt az elején, mindig mosolygott rám, segített a vasárnapi ebédeknél. Amikor megtudtam, hogy gyereket várnak, minden spórolt pénzemet rájuk költöttem: vettem egy kis lakást Zuglóban, hogy ne kelljen albérletben tengődniük. Azt hittem, ezzel örökre összetartozunk majd.

De valami megváltozott. Az utóbbi hónapokban Eszter egyre zárkózottabb lett velem szemben. Ha átmentem segíteni – főzni, takarítani, vagy csak játszani az unokámmal –, mindig sietett valahová, vagy épp fáradtnak mondta magát. Zoli próbált közvetíteni köztünk, de láttam rajta is a feszültséget.

Most pedig itt ülök a konyhámban, és azon gondolkodom: lehet, hogy tényleg túl sok vagyok? Túl gyakran kopogok be hozzájuk? Túl sokat akarok segíteni?

Anyám hangja cseng a fülemben: „A család mindennél fontosabb.” Ő is mindig ott volt nekem. Amikor beteg lettem, ő főzött rám. Amikor sírtam az első szerelmem miatt, ő ölelt át. Most már nincs köztünk – tavaly vitték el a mentők egy hideg januári hajnalon –, de minden nap érzem a hiányát.

Zoli felállt az asztaltól.
– Ne haragudj rá, anya. Csak… most minden új neki is. Majd biztos jobb lesz.

De én tudom: ez már nem lesz olyan, mint régen. Az unokámat csak ünnepeken láthatom majd? Karácsonykor és húsvétkor? Miért érzem úgy, mintha kidobtak volna abból a családból, amit én építettem fel?

Este Gergő hívott fel.
– Anya, jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Persze – hazudtam. – Csak kicsit fáradt vagyok.
– Ha gondolod, átmegyek holnap.
– Nem kell, pihenj csak.

Letettem a telefont és sírtam. Nem tudtam visszatartani. Az egész lakás üresnek tűnt. A falon ott lógtak a régi fényképek: Zoli első napja az iskolában, Gergő biciklivel a parkban… És most? Most már csak emlékek maradtak.

Másnap reggel Eszter írt egy üzenetet: „Köszönjük mindent, de mostantól szeretnénk egy kicsit magunk lenni. Remélem, megérted.”

Nem válaszoltam rögtön. Órákig ültem az ablak előtt és néztem az utcát. A szomszéd Marika néni épp az unokájával sétált le a játszótérre. Irigyeltem őket.

Délután átjött Kati barátnőm.
– Mi történt? – kérdezte rögtön.
Elmondtam neki mindent.
– Tudod, lehet, hogy tényleg hagyni kell őket egy kicsit – mondta óvatosan. – De azért ez nagyon fájdalmas lehet neked…
– Nem értem – sóhajtottam. – Miért nem lehetünk egyszerre család? Miért kell választani?

Kati megfogta a kezem.
– A mai fiatalok mások. Szeretik a maguk útját járni. De hidd el, vissza fognak térni hozzád.

De én nem voltam ebben biztos. Hiszen én sem térhetek már vissza ahhoz az élethez, amit annyira szerettem: amikor együtt voltunk mindannyian vasárnaponként az asztal körül; amikor Zoli még kisfiúként hozzám bújt; amikor Eszter még örült nekem…

Azóta telnek a napok. Próbálom elfoglalni magam: olvasok, kertészkedek az erkélyen, néha találkozom Katival vagy elmegyek sétálni a Városligetbe. De minden este ugyanazt kérdezem magamtól:

Vajon tényleg túl sokat akartam? Vagy csak rossz korban születtem ahhoz, hogy anyós lehessek Magyarországon 2024-ben?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ segítés és tolakodás között? Vajon visszakaphatom még valaha azt a családot, amit annyira szerettem?