„Anyám, nem bírom tovább!” – Egy anya vallomása a fia házasságáról
– Zoli, már megint nem csináltad meg a mosogatást? – harsant fel Eszter hangja a konyhából, miközben én a nappaliban ültem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám. De minden szava úgy vágott belém, mintha engem szidna. Fiam, Zoli, csak lehajtott fejjel állt a mosogató előtt, kezében egy tányérral, és halkan motyogott valamit.
– Bocsánat, Eszter, csak most értem haza a munkából…
– És? Én is dolgozom! – vágott vissza Eszter. – De legalább én nem hagyom szét a lakást!
A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig? Amikor Zoli és Eszter összeházasodtak két éve, mindenki irigyelte őket. Szép pár voltak, fiatalok, tele tervekkel. Azt hittem, Eszter lesz az a menyem, akivel végre barátnők lehetünk. De valami megváltozott. Az első hónapokban még csak apró megjegyzéseket tettem észre: „Zoli, elfelejtetted kivinni a szemetet?” vagy „Ugye nem baj, ha ma te főzöl?” De mostanra minden házimunka Zolira hárult.
Egyik este átmentem hozzájuk, mert Zoli hívott: – Anya, gyere át egy kicsit, beszélgessünk.
Amikor beléptem, Zoli épp porszívózott. Eszter a kanapén ült, telefonját nyomkodta.
– Szia, mama! – intett Eszter futólag. – Zoli, ha végeztél, kérlek, töröld le az asztalt is.
Zoli rám nézett fáradt szemekkel. – Mindjárt végzek…
Leültem mellé a konyhában később. – Fiam, minden rendben van? – kérdeztem halkan.
– Persze… csak sok a munka – felelte gyorsan. De láttam rajta, hogy valami nincs rendben.
– Segíthetek valamiben? – próbálkoztam.
– Nem kell… csak… néha úgy érzem, mintha mindent nekem kellene csinálnom. Eszter mindig elfoglalt vagy fáradt. Ha szóvá teszem, megsértődik. Nem akarok veszekedni.
Hazafelé menet sírtam az autóban. Az én fiam! Mindig segítőkész volt, de most úgy tűnt, mintha kihasználnák. Próbáltam beszélni Eszterrel is egy másik alkalommal.
– Eszterkém, nem gondolod, hogy Zolinak is jár egy kis pihenés?
– Jaj, Ilonka néni, hát én is dolgozom! Zoli mindig ilyen volt: ha nem mondom meg neki pontosan, mit csináljon, akkor semmit sem csinál. Legalább most rend van! – nevetett fel gúnyosan.
Nem tudtam mit mondani. Otthon aztán napokig ezen rágódtam. Vajon én rontottam el valamit? Túl puhán neveltem Zolit? Vagy Eszter túl sokat vár el tőle? Próbáltam tanácsot kérni barátnőimtől is.
– Ilonka, ne szólj bele! – mondta Marika. – A fiataloknak maguknak kell megoldaniuk.
De hogyan nézzem tétlenül végig, ahogy a fiam lassan összetörik?
Egyik este Zoli felhívott.
– Anya… azt hiszem, nem bírom tovább. Minden nap ugyanaz: munka után főzés, takarítás… Eszter csak parancsolgat. Ha szóvá teszem, sír vagy kiabál. Már nem is beszélgetünk normálisan.
A hangja remegett. Akkor döntöttem el: segítenem kell neki valahogy.
Másnap átmentem hozzájuk egy tál rakott krumplival.
– Sziasztok! Gondoltam, hozok egy kis ebédet – mosolyogtam erőltetetten.
Eszter azonnal felkapta a fejét:
– Jaj de jó! Akkor ma legalább nem kell főzni… Zoli majd elmosogat utána is!
Zoli csak némán bólintott.
Ebéd után félrehívtam őt a folyosóra.
– Fiam, beszélni kellene Eszterrel. Nem lehet így élni! Ketten vagytok ebben a házasságban.
– Próbáltam már… de mindig az jön ki belőle, hogy én vagyok a lusta vagy érzéketlen férj…
– Nem vagy az! – öleltem át. – De ha így folytatod, belebetegszel.
Aznap este Zoli végre leült beszélni Eszterrel. Hallottam kintről a hangokat:
– Eszter, szeretlek… de nem bírom egyedül ezt az egészet. Szükségem van rád is!
– Én is fáradt vagyok! – kiabált vissza Eszter. – Mindig csak panaszkodsz!
A veszekedés órákig tartott. Végül csend lett. Másnap Zoli hívott:
– Anya… talán jobb lenne külön költöznünk egy időre.
A szívem megszakadt. De tudtam: néha jobb egy kis távolság.
Most itt ülök a konyhaasztalnál és azon gondolkodom: vajon mit rontottunk el? Hol siklott félre minden? Lehet-e még menteni ezt a házasságot? Vagy tényleg hagyni kellene mindent a fiatalokra?
Ti mit tennétek az én helyemben? Szóljak bele jobban vagy hagyjam őket magukra? Vajon tényleg ennyire megváltozott a világ?