Anyám fia – Egy házasság árnyékában

– Miért kell mindig mindent anyádnak megmondania? – csattantam fel egy szombat reggelen, amikor Gábor már megint a telefonját nyomkodta, és halkan suttogott Ilonával.

A konyhában álltam, a kávé illata keveredett a frissen sült pogácsa gőzével, de a gyomrom görcsben volt. Gábor rám sem nézett, csak bólintott valamit a telefonba.

– Majd megbeszéljük, anya – mondta végül, és letette a telefont.

– Már megint ő mondja meg, mit főzzek vasárnap? – kérdeztem fojtott hangon.

– Csak segíteni akar – válaszolta Gábor, de a hangjában ott bujkált az idegesség.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg rájöttem: nem én vagyok a felesége, hanem az anyja.

Az esküvőnk napján még minden olyan szépnek tűnt. A templomban álltam hófehér ruhában, és azt hittem, Gábor engem választott. De már a lagzin is feltűnt, hogy Ilona mindenbe beleszól: hogyan legyen feldíszítve az asztal, milyen zenét játsszanak, sőt még abba is, hogy milyen ruhát vegyek fel a menyecsketánchoz. Akkor még legyintettem – hiszen minden anyós ilyen, gondoltam.

De az évek alatt egyre rosszabb lett. Gábor minden döntést az anyjával beszélt meg: hova menjünk nyaralni, milyen színt fessek a nappaliba, sőt még azt is, mikor próbálkozzunk gyerekkel. Ha én mondtam valamit, csak annyit felelt: „Majd megbeszélem anyámmal.”

Egy idő után már nem is próbáltam vitatkozni. Inkább magamba zárkóztam. A barátnőim kérdezték: „Miért tűröd ezt?” De mit mondhattam volna? Hogy szeretem Gábort? Hogy reménykedem, egyszer majd felnő és kiáll mellettem?

A legrosszabb az volt, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. Akkor Ilona már nemcsak tanácsokat adott, hanem mindenbe beleszólt: hogyan szoptassak, mikor adjak neki vizet, milyen orvoshoz vigyem. Egyik este sírva fakadtam a fürdőszobában. Gábor bekopogott.

– Mi bajod van már megint? – kérdezte türelmetlenül.

– Nem bírom tovább! – zokogtam. – Nem lehetne egyszer az én véleményemet is meghallgatni?

– Anyám csak jót akar – mondta újra és újra.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy béranya vagy egy házvezetőnő. A saját otthonomban idegen lettem. Minden nap harcoltam magammal: elég jó vagyok-e? Elég jó anya? Elég jó feleség? Vagy csak egy báb vagyok Ilona sakkjátszmájában?

Egyik délután Marci lázas lett. Azonnal hívtam a gyerekorvost, de Ilona már ott toporgott az ajtóban.

– Ne vidd orvoshoz! Régen mi is csak hűtőfürdőt adtunk – mondta.

– De most más világ van! – kiáltottam rá.

Gábor rám nézett, majd anyjára.

– Hallgass inkább anyámra – mondta halkan.

Akkor valami eltört bennem. Felkaptam Marcit és elindultam az orvoshoz. Útközben sírtam. Nem tudtam eldönteni: haragszom-e Gáborra vagy magamra jobban.

Aznap este nem szóltunk egymáshoz. Ilona persze felhívta Gábort és hosszasan beszéltek. Én pedig ültem a sötét nappaliban és azon gondolkodtam: hogyan jutottam idáig?

Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és elmentem anyámhoz vidékre. Ott ültem a régi szobámban és először éreztem magam biztonságban hónapok óta. Anyám csak annyit kérdezett:

– Miért hagytad idáig fajulni?

Nem tudtam válaszolni. Talán mert féltem egyedül maradni? Talán mert azt hittem, majd megváltozik? Vagy csak mert mindig azt tanították nekem: egy nőnek tűrnie kell?

Napokig gondolkodtam azon, mit tegyek. Visszamenjek és folytassam ezt az életet? Vagy végre kiálljak magamért?

Gábor többször is hívott. Először dühösen:

– Hogy képzeled ezt? Anyám teljesen kiborult!

Aztán könyörögve:

– Gyere haza! Marcinak szüksége van rád!

De egyik alkalommal sem mondta azt: „Sajnálom.” Soha nem mondta azt: „Igazad van.”

Végül visszamentem – de már nem ugyanaz voltam. Megmondtam Gábornak: vagy mi ketten hozzuk meg a döntéseket, vagy elválok tőle.

Ilona persze próbált manipulálni: könnyekkel, zsarolással, sértődöttséggel. De én már nem engedtem.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Lehet-e változtatni egy ilyen férfin? Vagy csak magamat áltatom?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig érdemes harcolni egy házasságért, ahol mindig csak mások döntenek helyetted?