„Anya, miért jártál a lakásunkban a távollétünkben?” – Egy családi bizalom drámája Budapesten
– Anya, miért jártál a lakásunkban a távollétünkben? – kérdezte Gábor, a fiam, olyan hideg hangon, amit még sosem hallottam tőle. A szívem összeszorult. Ott állt előttem a nappali közepén, mellette felesége, Zsófi, karba tett kézzel, szúrós tekintettel. A levegő vibrált körülöttünk, mintha egy pillanat alatt minden megfagyott volna.
Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Gábort, és próbáltam visszaemlékezni minden mozdulatomra az elmúlt két hétből. A kulcs… A kulcsot tényleg eltettem, amikor elmentek vidékre, de hát csak azért, hogy ha valami baj lenne, be tudjak menni. Nem gondoltam volna, hogy ebből ekkora baj lesz.
Zsófi törte meg a csendet. – Nem gondolod, hogy túlzás volt anyukádnak kulcsot adni? – fordult Gáborhoz, de a hangja nekem szólt. – Én szóltam előre, hogy ebből csak baj lesz.
Gábor sóhajtott. – Zsófi, két hétig nem voltunk itthon. Anyám mindig megbízható volt. Mi baj lehetett volna?
– Hát például az, hogy eltűnt kétszázezer forint a szekrényből! – csattant fel Zsófi. – És valaki összetörte a porcelán angyalkát is! Az volt a nagymamámé!
A gyomrom görcsbe rándult. Pénz? Porcelánfigura? Hirtelen minden emlék egyszerre zúdult rám: az a nap, amikor beugrottam locsolni a virágokat, aztán amikor Eszter unokahúgommal beugrottunk, mert Eszternek sürgősen vécére kellett mennie… De hát én nem mentem be a hálószobába! Vagy mégis?
– Én… én csak locsolni jöttem – hebegtem. – És Eszter is csak öt percre volt itt velem. Nem nyúltunk semmihez!
– Akkor ki? – Zsófi hangja remegett az idegtől. – Rajtad kívül senkinek nincs kulcsa! És Eszter… hát ő sem éppen egy angyal!
Gábor rám nézett. Az ő tekintete már nem volt haragos, inkább csalódott. – Anya… ha tudsz valamit, mondd el most. Ez nagyon fontos.
A könnyeim kicsordultak. – Nem tudok semmit… tényleg nem! – suttogtam.
A következő napokban mindenki gyanakodott mindenkire. Zsófi egyre ingerültebb lett, Gábor pedig magába zárkózott. A családi csoportban is fagyos lett a hangulat: Eszter nem válaszolt az üzeneteimre, a nővérem pedig csak annyit írt: „Remélem, nem kevered bele Esztert ebbe az egészbe.”
Egy este Gábor felhívott.
– Anya, beszéltem Eszterrel. Azt mondja, nem nyúlt semmihez, de nagyon furcsán viselkedett. Biztos vagy benne, hogy nem hagytad őt egyedül?
Elgondolkodtam. Az igazság az volt, hogy amíg én a konyhában vizet töltöttem a kannába, Eszter tényleg egyedül maradt pár percre. De hát… csak egy gyerek! Bár már 17 éves…
Másnap reggel Zsófi kopogott be hozzám.
– Erzsi néni – kezdte halkan –, én nem akarok vádaskodni. De ez a pénz nekünk nagyon fontos volt. Az esküvői hitel utolsó részletét akartuk belőle kifizetni. Ha tud valamit… kérem, mondja el.
A szívem megszakadt. Láttam rajta az őszinte kétségbeesést. – Zsófikám… ha tudnék bármit is… De hidd el, én soha nem vennék el tőletek semmit!
Aznap este Eszter keresett meg Messengeren.
– Erzsi néni… beszélhetnénk? Személyesen?
Találkoztunk egy parkban a ház előtt. Eszter idegesen rágta a körmét.
– Ugye nem haragszik rám? – kérdezte halkan.
– Miért haragudnék? – próbáltam mosolyogni.
– Mert… amikor ott voltam magánál… megláttam azt a borítékot a szekrényen. Tudtam, hogy nem szabadna hozzányúlni… de annyira kellett pénz…
Megdermedtem.
– Eszter… te vetted el?
Bólintott és sírni kezdett.
– Anyuék összevesztek apuval, és el akartak költözni albérletbe. Anyu azt mondta, nincs pénzünk semmire… Én csak segíteni akartam…
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.
– Vissza tudod adni? – suttogtam.
– Már majdnem mind megvan… csak egy keveset költöttünk el kajára és bérletre… De dolgozni fogok nyáron! Mindent visszaadok!
Másnap reggel Gáborékhoz mentem.
– Megvan a pénz – mondtam halkan. – Eszter vette el. Nagyon sajnálja… és vissza fogja adni mindet.
Zsófi először felháborodottan nézett rám.
– Hogy lehet ilyet csinálni?! És mi lesz most?
Gábor csak leült és fejét fogta.
– Legalább tudjuk az igazat – mondta végül fáradtan.
A következő hetekben Eszter minden zsebpénzét visszaadta nekik. A család lassan-lassan megbékélt, de valami örökre megváltozott közöttünk. Zsófi soha többé nem bízta rám a lakáskulcsot; Gábor is távolságtartóbb lett velem szemben.
Néha azon gondolkodom: mit tehettem volna másként? Ha nem hagyom Esztert egyedül? Ha jobban figyelek? Vagy ha Zsófi jobban bízna bennem? Vajon helyrehozható-e valaha egy ilyen törés?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy örökre ott marad a repedés a család falán?