Amíg a lámpa ég – Egy magyar özvegyasszony magánya és reménye

– Anya, miért nem veszed már fel a telefont? – harsogott át a lakáson a lánya hangja, de csak a képzeletemben. A valóságban a mobilom némán hevert az asztalon, ahogy egész nap. A konyha sarkában pislogott a régi, sárgult lámpaernyő, és én, Katalin, nyolcvanöt évesen, egyedül ültem a panelház harmadik emeletén, ahol minden fal visszhangozta az elmúlt évtizedek családi vitáit, nevetéseit és most már csak a csendet.

A hűtő zúgása és az utcáról beszűrődő villamos csilingelése volt minden társaságom. Az ablak alatt, a parkolóban, egy fiatal pár veszekedett. A fiú – talán Gergő lehetett, a negyedik emeletről – dühösen csapta be az autó ajtaját. A lány sírt. „Mindenki veszekszik, mindenki szenved” – gondoltam keserűen. „Csak én vagyok már túl fáradt hozzá.”

A férjem, Lajos, két éve ment el. Azóta minden nap egyforma: reggel gyógyszerek, délben egyedül ebédelni, délután nézni a tévét, ahol ugyanazok az arcok mondják ugyanazokat a híreket. A lányom, Ágnes, Németországban él. Ritkán hív. Az unokám, Bence, csak akkor ír rám Messengeren, ha pénz kell vagy ha valami baj van az egyetemen.

A legrosszabbak az ünnepek. Karácsonykor tavaly is csak egy csomag érkezett: „Boldog ünnepeket!” – írta Ágnes egy képeslapon. A dobozban német csoki volt és egy levendulás szappan. „Majd jövőre eljövünk” – ígérte telefonon. De nem jöttek.

A szomszédok is kicserélődtek. Régen ismertem mindenkit: Marika néni a másodikról mindig hozott be nekem friss kenyeret; Pista bácsi a földszintről segített cipekedni. Most fiatalok laknak mindenhol, idegenek. Néha hallom őket nevetni vagy veszekedni a folyosón, de soha nem köszönnek.

Ma este különösen nehéz volt. A villanykörte a konyhában pislákolt, mintha ő is elfáradt volna ebben a világban. „Amíg a lámpa ég, addig még van remény” – mondogatta Lajos mindig, amikor áramszünet volt vagy elromlott valami. Most is ezt ismételgettem magamban.

Hirtelen kopogtak az ajtón. Megijedtem – ki lehet ilyenkor? Óvatosan kinéztem a kukucskálón: egy fiatal nő állt ott, karján kisgyerekkel.

– Jó estét kívánok! – szólt be halkan. – Ne haragudjon, hogy zavarom… Én vagyok az új szomszédja, Szabó Réka vagyok. Elromlott nálunk a villanyóra, és teljesen sötét van… Megkérdezhetem, van-e véletlenül egy gyertyája vagy zseblámpája kölcsönbe?

Egy pillanatig haboztam. Régen gondolkodás nélkül segítettem volna bárkinek. Most viszont félelem és bizalmatlanság keveredett bennem – annyi rémtörténetet hallani idősekről és betörésekről.

De ahogy megláttam Réka arcán az őszinte fáradtságot és a kisfiú ijedt tekintetét, valami megmozdult bennem.

– Persze, jöjjenek csak be! – mondtam végül.

A lakásomba lépve Réka körbenézett.

– Olyan jó illat van itt… Mint nagymamámnál volt mindig – mondta halkan.

Előkerestem egy régi zseblámpát és két gyertyát is adtam neki.

– Köszönöm szépen! – hálálkodott Réka. – Tudja, olyan nehéz most minden… A férjem külföldön dolgozik, alig vagyunk együtt… Itt minden új nekem… És ez a panel… néha úgy érzem, megfulladok benne.

Bólintottam. Éreztem minden szavát.

– Tudja… – kezdtem óvatosan –, én is így éreztem magam, amikor ideköltöztünk Lajossal ’78-ban. Akkor még mindenki összetartott itt. Most meg… csak magunk vagyunk.

Réka leült a székre, kisfia az ölembe mászott.

– Bocsánat… – mondta zavartan –, de olyan jólesik valakivel beszélgetni végre.

És akkor hirtelen kitört belőlem minden fájdalom:

– Tudja maga milyen érzés az, amikor az ember lánya elmegy külföldre? Amikor az unoka csak akkor keres, ha pénz kell? Amikor karácsonykor is csak egy doboz csoki jut?

Réka szemében könnyek jelentek meg.

– Én is félek ettől… Hogy egyszer majd az én fiam is elmegy innen… Hogy egyedül maradok ebben a nagyvilágban…

Sokáig ültünk csendben. A kisfiú elaludt az ölemben. Réka végül megszólalt:

– Tudja mit? Holnap áthívom magát vacsorára. Főzök valami finomat. Nem akarom, hogy egyedül legyen.

Elmosolyodtam. Rég nem hívtak már sehová.

Aznap este először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán mégsem vagyok teljesen elveszett ebben a világban. Hogy amíg a lámpa ég – amíg van kinek segíteni és van kihez szólni –, addig semmi sincs veszve.

Másnap reggel Ágnes hívott videón:

– Anya! Jól vagy? Olyan furcsán nézel ki…

– Jól vagyok – feleltem őszintén –, tegnap este vendégeim voltak.

Ágnes meglepődött:

– Tényleg? Ki?

– Az új szomszédasszony és a kisfia. Olyan jó volt végre beszélgetni valakivel…

Ágnes elhallgatott egy pillanatra.

– Anya… Ne haragudj, hogy olyan ritkán jelentkezem… Tudod milyen nehéz ott kint minden…

– Tudom – mondtam halkan –, de néha jó lenne hallani rólad többet.

– Megígérem – mondta Ágnes –, hogy gyakrabban hívlak ezentúl.

Letettem a telefont és kinéztem az ablakon. A parkolóban Gergő már nem veszekedett; most épp ölelte a barátnőjét.

A lámpa még mindig égett a konyhában.

Vajon hány idős ember ül most így Magyarországon magányosan? Hányan várnak egy kopogásra vagy egy telefonhívásra? És vajon miért olyan nehéz kimondani: szükségem van rád?