Ajándékok, amelyek mindent felforgatnak – Egy magyar menyasszony története

– Ez nem lehet igaz! – csattant fel anyám hangja, miközben a nappali közepén állt, kezében egy borítékkal, amelyben a vőlegényem szüleinek „nagy ajándéka” lapult. – Hogy gondolják ezt? Hogy ők döntenek mindenben?

Ott ültem a kanapén, a fehér csipkés jegyességi ruhámban, és próbáltam nem sírni. Az egész lakásban feszültség vibrált. A szüleim, Katalin és András, egymás szavába vágva vitatkoztak, miközben a vőlegényem, Gergő, az ablaknál állt, zsebre dugott kézzel, és csak nézett ki a budapesti panelházakra.

– Nem értem, miért baj az, ha segítenek – mondta végül Gergő halkan. – Egy lakás a belvárosban… Ki ne örülne neki?

– Az nem segítség, ha feltételekhez kötik! – vágott vissza apám. – És főleg nem úgy, hogy mindenki előtt bejelentik: „Mi adtuk, tehát mi mondjuk meg, mi legyen!”

Ekkor már tudtam: ez az esküvő nem lesz egyszerű.

A történetünk valahol ott kezdődött igazán, amikor Gergő szülei – Zsuzsa néni és László bácsi – egy vasárnapi ebédnél ünnepélyesen átadták nekünk a lakáskulcsot. Azt mondták: „Ez a mi ajándékunk nektek. De természetesen szeretnénk, ha majd az unokáink is közel lennének hozzánk.”

A szavak mögött ott lappangott valami kimondatlan: az elvárás, hogy majd minden úgy lesz, ahogy ők akarják. Hogy majd náluk lesznek az ünnepek. Hogy majd Gergő minden hétvégén átugrik hozzájuk szerelni vagy bevásárolni. Hogy majd én is… alkalmazkodom.

Az én szüleim csendben ültek az asztalnál. Anyám csak annyit mondott: – Köszönjük szépen.

De amikor hazaértünk, kitört a vihar.

– Ez nem ajándék, hanem kötél! – mondta anyám. – És te? Te mit akarsz? Ott akarsz élni? A belvárosban? Egy panelban?

– Nem tudom… – suttogtam. – Én inkább kertet szeretnék. Nyugalmat. Együtt dönteni.

De Gergő csak vállat vont.

– Szerintem ez tökéletes. Legalább nem kell albérletet fizetni.

Az eljegyzés után két hétig minden nap veszekedtünk. Hol anyám sírt, hol Gergő vágta be az ajtót. Én meg középen álltam: próbáltam mindenkinek megfelelni.

Aztán egy este apám leült mellém.

– Lányom – kezdte halkan –, tudod, hogy mi is szerettünk volna adni valamit. De nem akarunk versenyezni. Csak azt akarjuk, hogy boldog légy.

Másnap reggel anyám egy borítékot tett elém.

– Ez a mi ajándékunk – mondta remegő hangon. – Egy kis ház Pest környékén. Nem új építésű, de van kertje, gyümölcsfái… Ha akarod, a tiéd lehet. Ha nem akarod elfogadni, megértem.

A kezem remegett. Mindig is ilyen otthonról álmodtam.

Este Gergővel beszéltem.

– Nézd – mondtam –, most már nekem is van választásom. Nem akarok versengést ajándékokból! Én veled akarok dönteni!

Gergő arca elkomorult.

– Ez most arról szól, hogy ki ad többet? Az én szüleim vagy a tieid?

– Nem! Arról szól, hogy együtt döntsünk! Nem akarok olyan házasságot, ahol mindig valaki más mondja meg, hol lakjunk vagy hogyan éljünk!

– De hát ez Magyarországon így megy! – fakadt ki Gergő. – Mindenki segít valamivel! És mindenki elvár valamit cserébe!

– Épp ez az! – kiáltottam vissza. – Én nem akarok így élni!

Az esküvő előtti héten már alig beszéltünk egymással. A családok között hidegháború dúlt: ki hív kit a lagziba, ki fizeti a zenekart, ki hozza a süteményt.

A nagy nap reggelén anyám sírva ölelt át.

– Ha úgy érzed, hogy nem jó így… még most is visszaléphetsz.

A templomban Gergő anyja odasúgta:

– Ugye tudod, hogy nálunk lesznek majd az ünnepek? És hogy a lakás kulcsa nálunk is van?

A gyomrom görcsbe rándult.

Az oltár előtt állva Gergő rám nézett.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte halkan.

Éreztem: most kell döntenem.

– Nem tudom… – suttogtam vissza –, mert úgy érzem, nem mi ketten házasodunk össze, hanem két család próbálja eldönteni helyettünk az életünket.

A pap köhintett.

– Folytassuk?

Gergő rám nézett. A szemében harag volt és félelem.

– Dönts már végre! – suttogta dühösen.

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Bocsánat… – mondtam halkan –, de én ezt így nem tudom vállalni.

A templomban döbbent csend lett. Anyám felállt és odajött hozzám.

– Gyere haza, kicsim.

Gergő anyja felháborodva felkiáltott:

– Ez szégyen! Mit gondolnak rólunk az emberek?

Apám csak ennyit mondott:

– Az emberek majd azt gondolják: volt itt valaki, aki kiállt magáért.

Otthon ültem a kertben a diófa alatt. A madarak csicseregtek, a nap sütött. Anyám leült mellém egy bögre teával.

– Sajnálom… – suttogtam.

– Ne sajnáld! Inkább légy büszke magadra! Nem mindenki meri kimondani: elég volt abból, hogy mások irányítják az életét.

Azóta eltelt három év. A kis házban élek Pest mellett. Néha magányos vagyok. Néha hiányzik Gergő. De soha nem bántam meg a döntésemet.

Mert rájöttem: egy ajándék lehet áldás vagy átok is – attól függően, hogy szeretetből adják-e vagy birtoklási vágyból.

És ti mit gondoltok? Tényleg minden ajándék mögött ott kell legyen egy elvárás? Vagy lehet őszintén adni úgy is, hogy nem akarunk cserébe semmit?