A testvérem kért, hogy a feleségével költözhessen hozzám – de az életem nem bírta el a múlt árnyait
– Zoli, kérlek, csak egy kis időre! – hallottam a hangját az ajtó túloldalán, miközben a kilincs remegett a kezében. A felesége, Dóri, mögötte állt, karján egy alvó kisgyerekkel. Az eső zuhogott, a lépcsőházban visszhangzott a hangjuk.
Nem tudtam megszólalni. A szívem hevesen vert, mintha valaki ököllel ütötte volna belülről. Hány év telt el azóta, hogy utoljára láttam őket? Négy? Öt? És most itt állnak, bőrönddel, gyerekkel, és azt kérik: engedjem be őket az életembe.
A múltam minden fájdalma egyszerre tört rám. A testvérem, Gábor… Ő volt az, aki elvette tőlem azt, amit soha nem tudok visszaszerezni: a bizalmat.
– Zoli… – Gábor hangja megtört volt. – Nincs hova mennünk. Kiraktak minket az albérletből. Tudom, hogy nem érdemlem meg… de kérlek.
Aztán Dóri is megszólalt, halkan: – Nem akarunk terhet jelenteni. Csak amíg találunk valamit.
Behívtam őket. Mit tehettem volna? Magyarországon vagyunk, ahol a család szent – legalábbis ezt tanították nekünk gyerekkorunkban. De vajon meddig tart a család szentsége, ha a múlt árnyai minden nap ott ülnek az asztalodnál?
Az első este csendben telt. Gábor a kanapén ült, Dóri a gyereket altatta. Én a konyhában ültem egy pohár borral, és próbáltam összerakni magamban az elmúlt éveket.
Emlékszem, amikor még együtt laktunk Budapesten. Én már dolgoztam egy logisztikai cégnél raktárosként, ő még egyetemista volt. Mindig én fizettem a rezsit, ő meg hozta a haverokat bulizni. Akkoriban ismerkedtem meg Annával – életem első nagy szerelmével. Gábor mindig viccelődött vele, de sosem gondoltam volna…
Egyik este Anna sírva jött haza. Nem mondott semmit. Másnap Gábor eltűnt pár napra. Később kiderült: együtt töltötték az éjszakát. Anna végül elköltözött, Gábor pedig csak vállat vont: „Bocs, tesó.”
A családunk széthullott. Anyám sírt, apám dühöngött – de végül mindent rám kentek: „Miért nem vigyáztál jobban a testvéredre?”
Most pedig itt ül velem szemben ugyanaz az ember, aki akkor összetörte az életemet.
– Köszönöm, hogy befogadtál – mondta halkan Gábor másnap reggel. – Tudom, hogy nem könnyű.
– Nem is az – feleltem őszintén. – De most már itt vagytok.
Az első hét nehezen telt. Gábor próbált munkát keresni – legalábbis ezt mondta –, de többnyire csak a telefonját nyomkodta vagy cigizett az erkélyen. Dóri főzött, takarított, próbált segíteni, de látszott rajta is a feszültség.
Egy este összevesztünk.
– Meddig akartok maradni? – kérdeztem feszülten.
Gábor felkapta a fejét: – Miért? Zavarunk?
– Nem erről van szó… De nekem is van életem! Nem tudok mindent én fizetni!
– Tudod mit? Mindig is ezt gondoltad rólam! Hogy csak élősködöm! – kiabálta Gábor.
– Mert mindig is ezt csináltad! – tört ki belőlem. – Amikor szükségem lett volna rád… te elvetted tőlem Annát! Most meg azt várod, hogy mindent elfelejtsek?
Dóri sírva fakadt. A gyerek felébredt és sírt vele együtt.
Aznap este Gábor eltűnt. Másnap hajnalban jött haza részegen.
– Ne haragudj… – motyogta. – Tényleg próbálok változni.
De semmi sem változott igazán. A hónapok teltek, én egyre feszültebb lettem. A munkahelyemen is észrevették rajtam: „Zoli, minden rendben otthon?” – kérdezte egyszer a főnököm, Szilvi.
Hazudtam: „Persze.”
Egy este anyám hívott:
– Fiam, hallottam, hogy Gáborék nálad vannak. Segíts nekik! Ti ketten csak egymásra számíthattok ebben a világban!
– És amikor nekem volt szükségem rá? – kérdeztem vissza keserűen.
– Az más volt… ő még fiatal volt…
– Most is az vagyok! – csattantam fel.
A család mindig Gábort védte. Én voltam a „jófiú”, aki mindent kibír.
Egy nap Dóri odajött hozzám:
– Zoli… nem akarunk tovább terhet jelenteni. Találtam egy takarítói állást egy pesti irodaházban. Ha Gábor is talál valamit… talán ki tudunk költözni egy albérletbe.
– Segítek nektek keresni – mondtam végül.
De Gábor nem akart dolgozni. Egyik állásinterjúról sem jött haza időben; egyszerűen nem jelent meg.
Végül ultimátumot adtam:
– Sajnálom… de ezt így nem lehet tovább csinálni. Vagy elkezdesz dolgozni és hozzájárulsz a költségekhez, vagy mennetek kell.
Gábor dühösen rám nézett:
– Te mindig csak magadra gondolsz! Neked minden könnyen ment! Nekem soha nem segített senki!
– Éppen most segítek! De nem élhetsz örökké mások hátán!
Aznap este Dóri összepakolt néhány ruhát és csendben sírt a fürdőszobában.
Másnap reggel Gábor bejelentette:
– Elmegyünk anyáékhoz vidékre. Ott legalább nem néznek ránk úgy, mint te.
Elmentek. A lakás üres lett utánuk; csak néhány törött pohár és egy gyerekjáték maradt emlékül.
Anyám még aznap felhívott:
– Hogy tehetted ezt meg velük? Hogy lehetsz ilyen önző?
Nem válaszoltam. Csak ültem a konyhaasztal mellett és néztem ki az ablakon a budapesti panelrengetegre.
Vajon tényleg én vagyok az önző? Meddig kell viselnünk mások terhét csak azért, mert családtagok vagyunk? Hol húzódik a határ megbocsátás és önfeladás között?
Ti mit tettetek volna az én helyemben? Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol egyszer már minden összetört?