A születésnapi gyűrű ára – Egy család, ahol a szeretet feltételekhez kötött

– Anyu, kérlek, ne most! – Gábor hangja remegett, ahogy a szobám ajtajában állt. A nappaliból kiszűrődött a nevetés, a poharak csilingelése és Zsuzsa harsány hangja. Az ötvenötödik születésnapom volt, de úgy éreztem magam, mint egy statiszta egy idegenek által rendezett darabban.

A férjem, Laci, épp most húzta az ujjamra azt a gyönyörű aranygyűrűt, amit hónapok óta nézegettem a belvárosi ékszerbolt kirakatában. Mindenki tapsolt, Zsuzsa pedig már a mikrofonhoz lépett.

– Most pedig – mondta teátrálisan –, szeretném átadni az én ajándékomat is az anyósomnak! – A hangja úgy csengett, mintha egy színpadon állna. – Mert hát… nélküled nem lenne ilyen csodás férjem!

A vendégek mosolyogtak, de én éreztem a feszültséget. Zsuzsa sosem tudott őszintén kedves lenni. Mindig volt valami hátsó szándék a gesztusaiban.

– Köszönöm, Zsuzsa – mondtam halkan, miközben átvette a szót. – Nagyon megható…

– Ó, még nem is tudod, mi az! – vágott közbe. – Egy hét wellness Hajdúszoboszlón! De csak neked és Gábornak! Hogy végre kettesben lehessetek… – A tekintete villant egyet. – Én addig vigyázok a gyerekekre. Megígérem, hogy minden rendben lesz.

A szoba elcsendesedett. Gábor rám nézett, mintha bocsánatot kérne valamiért, amit el sem követett. Laci zavartan köhintett.

– Ez… nagyon kedves tőled – próbáltam mosolyogni.

De tudtam, hogy ez nem ajándék. Ez egy üzenet: „Tudom, hogy nélkülem semmit sem tudsz megoldani.” Zsuzsa mindig is így működött. Amióta Gábor elvette őt, minden döntést ő hozott meg helyette. Hova menjenek nyaralni, milyen iskolába járjon a kisfiuk, sőt még azt is ő mondta meg Gábornak, mikor hívjon fel engem.

A vacsora alatt Laci halkan odasúgta:

– Próbálj meg örülni neki. Legalább pihenhetsz egy kicsit.

– Nem érted? – suttogtam vissza. – Ez nem pihenés lesz. Ez egy vizsga.

A desszertnél Zsuzsa már a következő hétvégét szervezte.

– Anyu, ugye nem baj, ha nálunk alszanak a gyerekek? – kérdezte Gábor tétován.

– Persze hogy nem baj – feleltem automatikusan.

De belül ordítani akartam: „Miért nem te döntesz végre az életedről? Miért hagyod, hogy mindenki más irányítson?”

Amikor elmentek a vendégek, csak Laci maradt mellettem a konyhában. A gyűrűt nézegettem az ujjamon.

– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, mennyire szeretted volna, ha Gábor egyszer kiáll magáért.

– Nem csak magáért… értem is. Hogy egyszer azt mondja: „Anya, fontos vagy nekem.” Nem csak akkor, amikor Zsuzsa engedi.

Másnap reggel Gábor felhívott.

– Anyu… beszélhetnénk?

A hangja fáradt volt és bizonytalan.

– Persze. Gyere át délután.

Amikor megérkezett, láttam rajta az idegességet. Leültünk a nappaliban. Sokáig hallgatott.

– Tudod… néha úgy érzem, mintha két életet élnék – kezdte végül. – Egyet Zsuzsával… és egyet veletek. És egyikben sem vagyok igazán önmagam.

– Miért hagyod ezt? – kérdeztem óvatosan.

– Mert félek attól, hogy ha nemet mondok… elveszítek mindent. Zsuzsa nagyon erős. És én… mindig is gyenge voltam.

– Nem vagy gyenge! Csak sosem tanultad meg kimondani, amit érzel.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Tudod… amikor gyerek voltam, mindig azt akartam, hogy büszke legyél rám. De sosem voltam olyan bátor, mint András bátyám. Ő mindig kiállt magáért. Én csak sodródtam…

– Én mindig büszke voltam rád – mondtam halkan. – De azt szeretném látni, hogy boldog vagy. Nem csak túlélő.

Gábor szeme megtelt könnyel.

– Néha azt kívánom… bárcsak mást választottam volna. De most már késő.

– Soha nincs késő változtatni – mondtam neki. – De ehhez neked kell akarnod.

Aznap este Lacival sokáig beszélgettünk róla.

– Szerinted hibáztunk? – kérdeztem tőle.

– Nem tudom… Talán túl sokat vártunk tőle. Talán túl kevésszer mondtuk el neki, hogy elég jó így is.

A következő hetekben próbáltam közelebb kerülni Zsuzsához is. Meghívtam kávéra, beszélgettem vele az unokákról. De minden alkalommal éreztem a falat közöttünk.

Egyik délután Zsuzsa váratlanul felhívott:

– Szeretném tisztázni valamit – kezdte hidegen. – Én sosem akartam elvenni tőled Gábort. De ő nélkülem elveszett lenne. Te ezt nem látod?

– Látom – feleltem őszintén. – De azt is látom, hogy néha túl nagy terhet raksz rá.

– Ha én nem irányítanám… szétesne minden! Te is tudod!

Hallgattam egy pillanatig.

– Lehet… De ha sosem próbálhatja ki magát, sosem fog felnőni igazán.

Zsuzsa sóhajtott.

– Néha irigyellek titeket. Ti ketten Lacival olyan nyugodtak vagytok… Nálunk mindig harc van mindenért.

– Talán mert mi már megtanultuk elengedni egymást egy kicsit.

A beszélgetés után napokig gondolkodtam azon, mennyit ártottunk egymásnak akaratlanul is: én azzal, hogy mindig védtem Gábort; Zsuzsa azzal, hogy mindent kézben akart tartani; Gábor pedig azzal, hogy sosem mert dönteni.

A wellness hétvége előtt Gábor újra átjött hozzám.

– Anyu… félek ettől az úttól. Félek attól is, hogy egyszer csak felébredek és rájövök: az egész életemet másoknak éltem le.

Megöleltem.

– Akkor most van itt az ideje elkezdeni magadnak élni.

A hétvége alatt először láttam rajta igazi felszabadultságot: nevettünk, sétáltunk a fürdővárosban, beszélgettünk régi emlékekről és arról is, hogyan lehetne másképp csinálni mindent otthon.

Hazafelé menet Gábor megállt az autóval egy parkolóban és rám nézett:

– Anyu… szerinted lehet még újrakezdeni? Lehet még megtanulni nemet mondani?

Elmosolyodtam és megszorítottam a kezét:

– Mindig lehet újrakezdeni. Csak el kell hinni magadról, hogy megérdemled a saját életedet.

Most itt ülök este a nappaliban, nézem az aranygyűrűt az ujjamon és azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hányan élnek úgy közöttünk, hogy sosem mondják ki igazán azt, amit éreznek? Hányan választják inkább a békét a boldogság helyett?

Ti mit gondoltok: lehet-e valakit úgy szeretni és támogatni, hogy közben ne vegyük el tőle az önállóságát? Vagy minden szeretet egy kicsit birtoklás is?