A szomszédos lakásban élő anyós majdnem tönkretette a családomat – egy magyar feleség vallomása

– Miért nem szóltál, hogy jössz fel? – kérdeztem fáradtan, amikor megint ott állt az ajtóban az anyósom, Ilona. A kulcsát már rég visszakértem, de valahogy mindig bejutott. – Hát, csak gondoltam, megnézem, hogy halad a főzés – felelte, miközben végigmérte a konyhát. – Aztán nehogy odaégjen a pörkölt, mint múltkor!

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: három éve élek úgy, mintha nem is lenne saját otthonom. A férjem, Gábor, mindig próbált közvetíteni köztem és az anyja között, de Ilona néni mindenbe beleszólt. A panelházban két emelettel alattunk laktak, és ez a közelség mindent megmérgezett.

Az egész úgy kezdődött, hogy Gábor nagymamája meghalt, és ránk maradt a lakás. Fiatal házasokként örültünk, hogy nem kell albérletet fizetni Budapesten. De Gábor szülei – Ilona és László – már évek óta ugyanebben a házban éltek. „Legalább közel leszünk egymáshoz!” – mondta Gábor boldogan. Akkor még nem tudtam, mennyire közel leszünk…

Az első hónapokban még viccesnek tűnt Ilona néni túlzott gondoskodása. Hozott levest, sütit, néha még bevásárolt is helyettünk. De aztán elkezdett mindenbe beleszólni: „Miért így teregeted a ruhát? Miért nem vasalsz gyakrabban? Gábor szereti a rántott húst, miért főzöl mindig tésztát?” Egy idő után már azt is számon kérte rajtam, mikor takarítok ablakot.

A barátnőim egyre ritkábban jöttek át. „Bocsi, de nem akarok megint összefutni az anyósoddal a folyosón” – mondta egyszer Zsófi. Nem hibáztattam őket: Ilona néni mindenkit végigmért, kérdezett, pletykált. Volt olyan is, hogy egyszerűen bejött hozzánk, amikor vendégeim voltak, és elkezdte kritizálni a süteményemet: „Ez biztos bolti? Én ilyet nem adnék Gábornak!”

Gábor próbált békíteni: „Anyám csak segíteni akar!” – mondta újra és újra. De én már nem bírtam tovább. Egyre többször veszekedtünk emiatt. Volt olyan este, amikor sírva feküdtem le: „Miért nem állsz ki mellettem? Miért fontosabb neked az anyád véleménye?” Gábor csak hallgatott.

Aztán teherbe estem. Gondoltam, talán most majd minden jobb lesz. De Ilona néni csak még jobban rám szállt: „Ne emelj nehezet! Ne menj ki egyedül! Majd én főzök!” Egy idő után már úgy éreztem magam, mint egy gyerek az anyja mellett. A saját lakásomban sem volt nyugtom.

Egy délután – amikor már napok óta rosszul aludtam – Ilona néni bejött hozzám kulcs nélkül (a szomszéd néni engedte be!), és így szólt: „Remélem, most már végre rend lesz ebben a lakásban! Egy baba mellett nem lehet ilyen kupi!” Akkor tört el bennem valami.

Este Gábornak sírva mondtam: „Vagy elköltözünk innen, vagy én megyek el! Nem bírom tovább!” Ő csak annyit mondott: „De hát apámék miatt vagyunk itt… Anyám beteges lett mostanában… Nem hagyhatjuk őket magukra.” Éreztem, hogy csapdába estem.

A szülés után minden rosszabb lett. Ilona néni naponta többször jött át „segíteni”. De amikor Gábor nem volt otthon, teljesen más arcát mutatta: „Te sosem leszel olyan jó anya, mint én voltam! Gábor is mindig sírt nálad… Nem csoda!” Egyik nap azt mondta: „Ha rajtam múlna, a kisfiút is inkább nálunk nevelném!”

Próbáltam beszélni Gáborral erről, de nem hitt nekem. „Anyám ilyeneket biztos nem mondana!” – vágta rá ingerülten.

Ekkor döntöttem el: bizonyíték kell. Egyik reggel elrejtettem a telefonomat a nappaliban és felvettem Ilona néni monológját:

– Meddig akarsz még itt maradni? Gábor előbb-utóbb rájön, hogy csak hátráltatod! Majd én elintézem…

Amikor este lejátszottam Gábornak a felvételt, először elsápadt. Aztán csak annyit mondott: „Ne haragudj… Nem tudtam.” Aznap este először ölelt meg úgy igazán hónapok óta.

Másnap reggel Gábor bejelentette a szüleinek: „Elköltözünk.” Ilona néni hisztériázott: „Ez mind miattad van! Elveszed tőlem a fiamat!” László bácsi csak csendben ült.

Két hét alatt találtunk egy kis albérletet Újpesten. Nem volt könnyű: pici volt, drága volt, de végre magunk lehettünk. Az első esténken csak ültünk a kanapén és hallgattuk a csendet. Nem kopogott senki. Nem szólt bele senki semmibe.

Azóta eltelt két év. Ilona néni még mindig haragszik rám – de legalább hetente csak egyszer látjuk őket. A kisfiunk boldogabb lett, én is visszataláltam önmagamhoz.

Néha elgondolkodom: hány magyar család él hasonló csapdában? Miért olyan nehéz leválni a szülőkről? És vajon mennyit bír ki egy házasság az anyós árnyékában?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni? Várom a véleményeteket…