A dióhéjban rejlő bűn – Egy család széthullása a titkok súlya alatt
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, Tamás! – ordítottam, miközben a diótörő hangosan koppant a konyhaasztalon. A dióhéj szilánkjai szanaszét repültek, mintha a mi életünk darabjait szórta volna szét a sors. Tamás csak állt az ajtóban, lesütött szemmel, és egy szót sem szólt. A csend közöttünk vastagabb volt, mint a dióhéj, amit épp most törtem össze.
A lányom, Lilla, az ajtófélfának támaszkodva figyelt minket. Tizenhét éves, de most úgy nézett rám, mintha én lennék a gyerek, aki elvesztette az irányítást. – Anya, kérlek… – kezdte halkan, de elhallgatott, amikor Tamás felemelte a kezét.
– Elég volt a cirkuszból! – mordult rám Tamás. – Nem vagyok bűnös csak azért, mert végre gondoltam magamra is!
– Magadra? És ránk ki gondolt? – sziszegtem. A kezem remegett, ahogy újabb diót próbáltam feltörni. Az egész testem reszketett a dühtől és a félelemtől.
Ez a jelenet nem egyedülálló volt az utóbbi hónapokban. Valami megváltozott Tamásban. Már nem volt az a gondoskodó férj és apa, akit tizenöt évvel ezelőtt megismertem. Egyre később járt haza, idegen illatot hozott magával, és gyakran elfelejtette Lilla zongoraóráit vagy a közös vasárnapi ebédeket.
Az anyósom, Ilona néni, csak olajat öntött a tűzre. Egyik délután, amikor Lilla épp az iskolában volt, beállított hozzánk egy tál friss diós bejglivel. – Tudod, Zsuzsa, egy asszonynak kötelessége megtartani a férjét – mondta fojtott hangon. – Ha Tamás elkalandozik, annak oka van.
– Talán neki is van felelőssége! – vágtam vissza dühösen.
Ilona néni csak legyintett. – Régen nem volt ennyi hiszti. Az én időmben egy nő tudta, mikor kell hallgatni.
A szavai úgy martak belém, mint a dió keserű héja. Aznap este Tamás későn jött haza. Nem szólt hozzám, csak ledobta magát a kanapéra és bámulta a tévét. Éreztem rajta valami idegen parfüm illatát.
Aztán egy este minden kiderült. Lilla sírva rohant be hozzám a szobába.
– Anya… láttam apát… egy nővel… az utcán… fogták egymás kezét…
A világ megállt körülöttem. Mintha valaki elvette volna a levegőt. Tamás nem tagadott. Csak annyit mondott:
– Igen. Van valakim. De nem akartam így megtudni…
Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam, hol rontottam el mindent. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy Tamás egyszerűen csak megunta az életünket?
A következő napokban mindenki mást hibáztatott. Ilona néni engem okolt: – Ha jobban odafigyeltél volna rá! – Lilla apját védte: – Talán csak boldogtalan volt…
De senki sem kérdezte meg tőlem: hogy vagyok? Hogy bírom ezt az egészet?
A barátnőm, Éva próbált vigasztalni.
– Zsuzsa, ne hagyd magad! Gondolj magadra is végre! Nem csak anya vagy és feleség!
De én csak üresnek éreztem magam. Minden reggel úgy keltem fel, mintha egy dióhéjban élnék: kívülről keménynek látszom, de belül már rég összetörtem.
Tamás végül elköltözött. Lilla hetekig nem beszélt velem rendesen. Az anyósom továbbra is minden vasárnap felhívott, hogy emlékeztessen: „Egy asszony dolga összetartani a családot.”
Egyik este Lilla leült mellém a konyhában.
– Anya… haragszom rád is… de félek is… Mi lesz most velünk?
Átöleltem őt, és először sírtunk együtt igazán. – Nem tudom kicsim… De együtt talán könnyebb lesz.
A következő hetekben lassan elkezdtünk újra beszélgetni. Megtanultuk egymástól kérdezni: hogy vagy? Mit érzel? Néha még együtt nevettünk is valamin.
Tamás néha meglátogatott minket. Próbált barátkozni Lillával, de köztünk már csak udvarias csend maradt.
Egy nap Ilona néni is beállított hozzánk.
– Zsuzsa… lehet, hogy kemény voltam veled… de én is féltem… Féltem attól, hogy szétesik a családunk.
Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit feleltem:
– Néha nem lehet mindent összetartani… Néha hagyni kell, hogy ami összetört, az új formát öltsön.
Most itt ülök a konyhában, egy tál dióval előttem. Már nem akarom összetörni őket dühből. Inkább óvatosan bontom ki mindegyiket – hátha találok bennük valami édeset is.
Vajon tényleg mindig az asszony hibája minden? Vagy eljön az idő, amikor végre magunkért is élhetünk? Várom a válaszokat…