Magányosan ültem a sötét panelban Budapesten, amikor egy esőáztatta, remegő kutya bukkant fel az ajtómban. A szaga a nedves avar és az olcsó kutyaeledel keveréke volt, de a tekintete megállította a kezemet, amivel a gyógyszerek után nyúltam volna. Ő lett a kényszerű társaságom, a fáradt, bosszantó, de végül életmentő okom arra, hogy még egyszer megpróbáljak hinni magamban.