A szakadék Margit mama és köztem: Egy családi harc belülről

– Hát, Zsuzsikám, nálunk ilyet nem csináltak – szólalt meg Margit mama, miközben a húsleves gőze lassan szétterült az asztal fölött. A kanalam megállt a levegőben, és mindenki érezte, hogy valami megint készül. A férjem, Gábor, zavartan nézett rám, mintha bocsánatot kérne előre is a nagymamája miatt.

Ez már a harmadik vasárnap volt zsinórban, amikor Margit mama belekötött valamibe, amit csináltam. Először a főzési szokásaimat kritizálta – szerinte túl sok fűszert használok, „az ő idejében elég volt egy csipet só”. Aztán múlt héten azt mondta, hogy túl sokat dolgozom, és emiatt biztosan nem lesz rendes asszony belőlem. Most pedig a gyereknevelésbe szólt bele: – Régen nem hagyták a gyereket ennyit a tévé előtt. Nem csoda, hogy ilyen nyugtalan.

A kislányom, Anna, épp csak négy éves, és én mindent megteszek érte. Mégis, Margit mama szemében semmi sem elég jó. A család többi tagjával – Gábor szüleivel, testvérével – mindig jól kijövök. Sőt, az apósom gyakran mondja: „Zsuzsi, te vagy a család lelke!” De Margit mama előtt mintha láthatatlan fal lenne közöttünk.

Aznap este Gábor próbált vigasztalni: – Ne törődj vele, anyu is mindig ezt kapta tőle. De én nem tudtam csak úgy elengedni. Miért érzem magam minden vasárnap egy vizsgán? Miért kell bizonyítanom valakinek, aki sosem fogad el?

A következő héten próbáltam beszélgetni Margit mamával. Elvittem neki egy szelet házi almás pitét – amit egyébként az ő régi receptje alapján sütöttem. – Köszönöm, Zsuzsikám – mondta hűvösen –, de én már nem eszem ilyen nehéz tésztát. A pite ott maradt az asztalon érintetlenül.

Egy este Gáborral vitatkoztunk emiatt. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem tőle könnyes szemmel. – Mindig csak azt mondod, hogy hagyjam rá! De én nem akarok minden vasárnap megalázva hazajönni!

Gábor sóhajtott: – Tudod, milyen makacs. Ő már nem fog változni.

De én sem tudtam változni. Egyre inkább kerültem a családi összejöveteleket. Anyósom aggódva hívogatott: – Zsuzsi, kérlek, gyere el vasárnap! Margit mama már panaszkodik, hogy nem látja az unokáját.

Végül elmentünk. Már az ajtóban éreztem a feszültséget. Margit mama rám sem nézett, csak Annát ölelte magához: – Jaj, de sovány ez a gyerek! Mit adsz neki enni?

Ekkor elszakadt nálam a cérna. – Margit mama, kérem, ne beszéljen így velem! Mindent megteszek Annáért! Nem lehetne egyszer csak örülni annak, ami van?

A szoba elcsendesedett. Gábor anyja könnyekkel küszködött, az apósom zavartan nézett ki az ablakon. Margit mama csak annyit mondott: – Az én időmben nem beszéltek így az idősekkel.

Hazafelé menet Anna csendben ült az autóban. Gábor megfogta a kezem: – Sajnálom. De szerintem most már legalább tudja, hogy hol a határ.

De én csak ürességet éreztem. Vajon tényleg ennyire különbözünk? Vagy csak két világ találkozása ez? Próbáltam megérteni Margit mamát: ő egy másik korszakban nőtt fel, ahol az asszonyoknak hallgatniuk kellett, ahol mindenki a hagyományokat követte. Én viszont dolgozom, önálló vagyok, és szeretném, ha ezt elfogadná.

Azóta is minden családi esemény előtt gyomorgörccsel készülök. Próbálok kedves lenni, de mindig ott van bennem a félelem: vajon ma mibe köt bele? Néha azon gondolkodom: ha egyszer majd én leszek nagymama, vajon én is ilyen leszek? Vagy képes leszek elfogadni azt, hogy az idők változnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán áthidalni ezt a szakadékot két generáció között? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?