Ötvennyolc évesen újrakezdeni: Amikor a szerelem váratlanul érkezik

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed! – csattant fel a nővérem, Zsuzsa, miközben a konyhaasztalra csapta a kávéscsészét. A porcelán csilingelt, én pedig csak ültem ott, ötvennyolc évesen, és azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg elment-e az eszem.

– Zsuzsa, kérlek… – kezdtem halkan, de ő már folytatta is.

– Egész életedben egyedül voltál, most meg hirtelen úgy viselkedsz, mint egy kamasz! Egy nő miatt? Komolyan?

A szavak fájtak. Mindig is tudtam, hogy Zsuzsa szerint valami nincs rendben velem. Ő családot alapított, két gyerek, unokák – minden, amit a szüleink vártak volna tőlem is. Én viszont sosem éreztem késztetést. Szerettem a magányomat: a vasárnapi sakkpartikat Lajossal és Bélával a parkban, a hosszú sétákat a Duna-parton, a csendes estéket könyvekkel és egy pohár borral.

Aztán jött Emese.

Egy esős áprilisi délután történt. A könyvtárban voltam – ott mindig menedéket találtam a világ zaja elől. Egy polc mögül halk köhögést hallottam. Odapillantottam: egy nő próbált elérni egy magasabb polcon lévő könyvet. Odaléptem.

– Segíthetek? – kérdeztem.

Felnézett rám. Barna szemeiben valami különös fény csillant meg.

– Köszönöm – mosolygott. – Mindig csak a legfelső polcon vannak azok a könyvek, amiket keresek.

Nevettem. Olyan természetesen beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Emese tanárnő volt egy közeli általános iskolában. Özvegy. Két felnőtt gyereke már rég kirepült. Egyedül élt egy régi bérházban a Bartók Béla úton.

Aznap együtt ittuk meg a könyvtár melletti kis presszóban a kávét. Aztán másnap is találkoztunk. És harmadnap is.

A barátaim először csak viccelődtek:

– Na, Laci, végre valaki betörte a magányod várát? – kérdezte Lajos nevetve.

De amikor látták, hogy komolyra fordul a dolog, már nem voltak ilyen könnyedek.

– Vigyázz magadra – mondta Béla egyszer komoran. – Az ilyen dolgok ennyi idősen már veszélyesek lehetnek. Megtörheted magad.

Nem értettem őket. Miért lenne veszélyes boldognak lenni? Miért ne lehetne újrakezdeni?

Emese mellett újra fiatalnak éreztem magam. Elmentünk kirándulni Dobogókőre, együtt főztünk nála – ő mindig túl sok sót tett a levesbe, én pedig mindig túl kevés borsot –, és esténként órákig beszélgettünk az élet nagy dolgairól.

Aztán jöttek a nehézségek.

Emese fia, Gergő sosem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat.

– Anyu, miért pont most? Miért pont ő? – kérdezte egyszer hangosan az anyja lakásában, miközben én ott ültem az asztalnál.

– Mert boldog vagyok vele – felelte Emese csendesen.

Gergő csak legyintett.

– Ez nem normális! Mit szólnak majd az unokák? Mit mondjak nekik?

Éreztem, hogy feszültség van köztünk. Próbáltam beszélni vele, de falakba ütköztem.

A saját családom sem volt támogatóbb. Zsuzsa minden alkalommal megpróbált lebeszélni:

– Laci, gondolj bele! Mi lesz veled tíz év múlva? Ki fog rólad gondoskodni? Egy idegen nő miatt mindent feladsz?

De én tudtam: Emese nem idegen. Ő volt az első ember hosszú idő óta, aki igazán látott engem.

Egy este Emese sírva hívott fel:

– Laci… nem tudom, hogy bírjam tovább ezt a nyomást…

Elmentem hozzá. Ott ültünk egymás mellett a kanapén. Megfogtam a kezét.

– Ha akarod… ha úgy érzed… elengedlek – mondtam remegő hangon.

Ő csak megrázta a fejét.

– Nem akarom. De félek… Félek attól, hogy mindent elveszítek: a gyerekeimet, az unokáimat…

Sokáig hallgattunk. Aztán megszólaltam:

– Én sem akarom, hogy választanod kelljen. De azt sem akarom többé elrejteni az érzéseimet.

Aznap este döntöttünk: nem adjuk fel egymást. Nem lesz könnyű – ezt mindketten tudtuk –, de megérte harcolni ezért a szerelemért.

Azóta eltelt két év. Gergő lassan elfogadott engem; már nem néz rám ellenségesen az ünnepi asztalnál. Zsuzsa is megenyhült: múlt héten együtt főztünk Emesével nála gulyást.

Sokan azt mondják: ötven felett már csak levezetni kell az életet. De én most érzem igazán élőnek magam. Most tanultam meg szeretni – és szeretve lenni.

Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek úgy, mint én régen? Hányan hiszik el maguknak, hogy már késő változtatni? Hogy már nincs értelme újrakezdeni?

Talán csak annyi kellene hozzá, hogy merjünk nyitni…

Ti mit tennétek az én helyemben? Megéri kockáztatni a boldogságért még ennyi idősen is?