Hogyan mondjam el a menyemnek, hogy már anya, nem kamasz?

– Dóra, kérlek, legalább most tedd le azt a telefont! – szinte könyörögtem, miközben a kis Lili sírása betöltötte a nappalit. A fiam, Gergő csak feszülten nézett rám, mintha én lennék a hibás mindenért. Dóra fel sem nézett, csak pötyögött tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az anyósának kell ringatnia az unokáját.

Az első találkozásunk óta éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem az életkorával volt bajom – huszonnégy évesen már bőven felnőttnek számít –, hanem azzal, ahogy viselkedett. Amikor Gergő először hozta haza hozzánk, Dóra végig a telefonját nyomkodta, csak néha nézett fel egy-egy kényszeredett mosoly erejéig. A beszélgetésbe alig kapcsolódott be, a kérdéseimre röviden válaszolt, és láthatóan untatta minden, ami velünk kapcsolatos.

Akkor még azt hittem, talán csak zavarban van. De ahogy teltek a hónapok, egyre világosabb lett: Dóra egyszerűen nem akar felelősséget vállalni. Gergő szerelmes volt – vagy inkább vak –, és mindent elnézett neki. Amikor bejelentették, hogy jön a baba, reménykedtem benne, hogy majd az anyaság megváltoztatja Dórát. Hogy ráébred arra, mennyire fontos most már minden döntése.

De nem így lett. Lili születése után is ugyanazt láttam: Dóra órákig görgeti az Instagramot, miközben a gyerek sír vagy épp pelenkacserére vár. Ha szóvá teszem, megsértődik. – Nem vagyok rossz anya! – vágja oda ilyenkor. – Csak néha nekem is kell egy kis kikapcsolódás! –

De miért érzem úgy, hogy én vagyok az egyetlen ebben a házban, aki valóban aggódik Liliért?

Egyik este Gergővel próbáltam beszélni erről. – Fiam, látod te is, hogy Dóra mennyit van a telefonján? Nem lenne jobb, ha többet foglalkozna Lilivel? – kérdeztem óvatosan.

Gergő sóhajtott. – Anya, ne szólj bele! Dóra jól csinálja. Fáradt is, meg hát most ilyenek a fiatalok… –

De én nem tudtam elengedni ezt a témát. Egyre gyakrabban jöttem át hozzájuk segíteni: főztem, takarítottam, ringattam Lilit. Dóra ilyenkor sem változott: néha rám szólt, hogy ne szóljak bele mindenbe, máskor meg egyszerűen eltűnt a szobájában.

Aztán egy nap megtörtént az, amitől mindig is féltem. Lili lázas lett. Dóra pánikba esett: – Mit csináljak? Mit csináljak? – kérdezgette kétségbeesetten. Én hívtam fel az orvost, én vittem le Lilit a kocsiba, én nyugtattam meg őket mindkettőjüket.

Hazafelé Gergő csendben vezetett. Dóra a hátsó ülésen ült Lili mellett és végre nem volt nála telefon. Csak nézte a kislányt könnyes szemmel.

Otthon aztán csend lett. Dóra bement a szobába Lilivel és becsukta az ajtót. Gergő mellém ült a konyhában.

– Anya… lehet igazad van – mondta halkan. – De nem tudom, hogyan mondjam el neki… Félek, hogy megbántom.

– Nem bántani akarod – válaszoltam –, hanem segíteni neki felnőni ehhez a feladathoz.

Másnap reggel Dóra jött ki először a szobából. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.

– Linda néni… – kezdte halkan –, köszönöm tegnap este… Nem tudom, mi lett volna velem nélküled.

Leültem mellé és megfogtam a kezét.

– Dóra, mindannyian hibázunk néha. De most már nem csak magadért vagy felelős. Lili számít rád. És Gergő is.

Dóra lehajtotta a fejét.

– Próbálok jobb anya lenni… csak néha úgy érzem, nem vagyok elég jó…

– Az első lépés már megvan: felismered ezt – mondtam neki mosolyogva.

Azóta mintha lassan változna valami. Dóra többször leteszi a telefont és játszik Lilivel. Néha még tanácsot is kér tőlem. De tudom jól: hosszú út áll még előttünk.

Sokszor elgondolkodom: vajon hol rontottuk el mi szülők? Túl sokat engedtünk meg? Vagy ez már egy másik generáció problémája?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet szeretettel és türelemmel segíteni valakit felnőni az anyasághoz anélkül, hogy megbántanánk?