Aranyévek, zárt ajtók mögött: Egyedüllét és családi közelség között

– Mama, már megint nem vetted be a vérnyomáscsökkentőt! – harsogja be az ajtón keresztül Anna, a lányom, miközben a kulcsával ügyetlenül matat a zárban. Az ablakból nézem, ahogy sietve jön fel a lépcsőn, karján szatyrokkal, arcán az örökös aggodalom. A szívem egyszerre telik meg szeretettel és fojtogató szorongással. Vajon mikor lettem én a gyerek, és ő az anyám?

A ház csendje már nem a békét jelenti, hanem egyre inkább az elszigeteltséget. Amióta Laci, a férjem meghalt, minden napom ugyanúgy telik: reggel kávé, rádió, kertészkedés, délután egy kis olvasás. A gyerekeim – Anna és Gábor – hetente többször is beállítanak. Eleinte örültem neki, de mostanra úgy érzem, mintha minden mozdulatomat figyelnék.

– Mama, miért nem szóltál, hogy elfogyott a tej? – kérdezi Anna, miközben kipakolja a hűtőbe az újabb adag élelmiszert.
– Mert tudok én menni boltba! – vágom rá ingerülten.
– De hát múltkor is majdnem elestél a lépcsőn! – sóhajtja.

Gábor csendesebb. Ő inkább csak leül velem a nappaliban, néha átfutja a postát, vagy megkérdezi, hogy van a derekam. De látom rajta is az aggodalmat. A múltkor rajtakaptam, hogy titokban ellenőrzi, be van-e zárva az ajtó este.

Aztán ott van az unokám, Zsófi. Tizenhét éves, lázadó kamasz. Ő az egyetlen, aki nem akar folyton segíteni. Inkább csak lehuppan mellém a kanapéra, előveszi a telefonját, és néha rám mosolyog.
– Mama, te sosem akartál elköltözni innen? – kérdezte egyszer váratlanul.
– Ez az otthonom – feleltem halkan. – Itt minden emlékünk benne van a falakban.

De vajon tényleg otthon ez még nekem? Vagy már csak egy múzeum, ahol én vagyok az utolsó kiállítási tárgy?

Egyik délután Anna és Gábor összevesztek a konyhában.
– Nem lehet így hagyni anyát! – mondta Anna dühösen. – Már megint nem evett rendesen!
– De hát nem lehet mindent helyette csinálni! – vágott vissza Gábor. – Anyának is kell egy kis szabadság.

Ott álltam az ajtó mögött, hallgattam őket. A szívem összeszorult. Hát tényleg ennyire teher lettem nekik?

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, Laci fényképét néztem az éjjeliszekrényen.
– Mit csinálnál most? – suttogtam neki. – Hogy lehet ezt jól csinálni?

Másnap reggel Anna már korán itt volt.
– Mama, beszélnünk kell – mondta komolyan.
Leültünk a konyhaasztalhoz. A napfény csíkokat rajzolt a viaszosvászon terítőre.
– Tudom, hogy néha túlzásba visszük – kezdte halkan. – De féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen.
– Értem én… de néha úgy érzem, megfulladok ettől a sok törődéstől – vallottam be remegő hangon.
Anna szeme megtelt könnyel.
– Nem akarunk bántani… csak nem tudjuk, hogyan segítsünk jól.

Hosszú csend következett. Aztán megszorítottam a kezét.
– Talán meg kéne próbálnunk megbeszélni, mire van tényleg szükségem… és mire nincs.

Azóta próbálunk új szabályokat felállítani. Anna csak hetente kétszer jön nagybevásárlással; Gábor inkább telefonál esténként. Zsófi pedig néha átjön csak beszélgetni vagy együtt főzni valamit.

De még így is nehéz. Minden nap küzdök azzal az érzéssel, hogy egyszerre vagyok hálás és dühös. Hogy szeretném látni őket, de közben vágyom a magányomra is. Hogy félek az öregedéstől, de még jobban attól rettegek: egyszer teljesen egyedül maradok.

A szomszéd Marika néni mondta egyszer:
– Az ember vagy túl sokat van egyedül… vagy túl sokat vannak körülötte. Soha nincs arany középút.

Vajon tényleg nincs? Vagy csak mi nem találjuk meg?

Néha azon gondolkodom: vajon más családokban is ilyen nehéz megtalálni az egyensúlyt? Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet szeretni úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?