Imádság a viharon át: Egy anya és lánya küzdelme a reményért

– Anya, kérlek, ne hagyj itt! – suttogtam a kórházi ágy mellett, miközben a gépek monoton pittyegése visszhangzott a fejemben. A keze hideg volt, ujjaim közé szorítottam, mintha az érintésem visszahozhatná az életbe azt a melegséget, amit gyerekkoromban éreztem tőle. Az orvosok odakint halkan beszélgettek, néha egy-egy szófoszlány eljutott hozzám: „kritikus állapot”, „várni kell”, „csoda kellene”. Csoda… Vajon léteznek még csodák ebben a világban?

Aznap este minden összetört bennem. Az utóbbi években annyi minden elromlott köztünk. Amióta apám meghalt, anyám mintha bezárkózott volna. Egyre többet panaszkodott, minden apróságot szóvá tett, én pedig egyre türelmetlenebb lettem vele. Gyakran vitatkoztunk, főleg amikor szóba került, hogy el kellene költöznie a régi házból, ahol már nem tudott egyedül boldogulni. Ő viszont makacsul ragaszkodott az emlékekhez – és talán hozzám is, csak én ezt akkor még nem értettem.

Most viszont ott feküdt előttem, törékenyen, kiszolgáltatottan. A szívem összeszorult a bűntudattól. Miért nem voltam türelmesebb? Miért nem hívtam fel gyakrabban? Miért hagytam, hogy az apró sérelmek közénk álljanak?

A folyosón ülve először évek óta imádkozni kezdtem. Nem tudom, honnan jött az indíttatás – talán gyerekkorom emlékei közül bukkant elő, amikor anyám esténként keresztet vetett az ágyam szélénél. „Istenem, kérlek, ne vedd el tőlem! Adj még időt!” – ismételgettem magamban újra és újra.

A nővérek jöttek-mentek. Egyikük, egy kedves arcú fiatal lány – talán Zsófi volt a neve –, megállt mellettem.

– Hozhatok egy teát? – kérdezte halkan.

– Köszönöm, de most nem tudnék inni – feleltem remegő hangon.

– Tudja… – hajolt közelebb –, én is elvesztettem az édesanyámat pár éve. Akkor azt hittem, sosem leszek képes megbocsátani magamnak mindazt, amit nem mondtam el neki időben. De aztán rájöttem: amíg élnek bennünk az emlékek és a szeretet, addig nincs vége semminek.

Szavai mélyen megérintettek. Vajon anyám tudja, mennyire szeretem? Érezte valaha igazán? Vagy csak a veszekedéseink maradtak meg benne?

Az éjszaka lassan telt. Néha bementem hozzá, néha csak ültem a padon és néztem az ablakon át a sötét várost. Eszembe jutottak a régi karácsonyok: ahogy együtt díszítettük a fát, anyám mézeskalács-illatú keze, ahogy megsimogatta a hajamat. Aztán az első nagy vitánk is eszembe jutott, amikor elköltöztem otthonról egyetemre és ő sírva könyörgött, hogy maradjak még egy évet.

Hajnali négy körül az orvos kijött hozzám.

– Most stabilizáltuk az állapotát – mondta fáradtan –, de még mindig kritikus. Ha szeretné, bemehet hozzá.

Bementem. Anyám szeme csukva volt, de mintha megérezte volna a jelenlétemet: ujjai megmozdultak a takaró alatt.

– Anya… itt vagyok – suttogtam. – Sajnálom mindent… Sajnálom, hogy nem voltam jobb lányod…

Nem válaszolt, de úgy éreztem, mintha egy könnycsepp gördült volna le az arcán.

A következő napokban minden percet mellette töltöttem. Imádkoztam érte reggelente és esténként is. Nem voltam vallásos ember – legalábbis eddig nem tartottam magam annak –, de most kapaszkodót jelentett számomra az ima. Egyik este apám régi Bibliáját is behoztam magammal; anyám mindig abból olvasott fel nekem gyerekkoromban.

A család többi tagja is jött-ment: öcsém, Gábor csak rövid időre tudott beugrani munka után; unokatestvérem, Ági hozott egy tál levest; nagynéném pedig csendben imádkozott mellettünk. Mindenki másképp próbált segíteni – de mindannyian ugyanazt reméltük: hogy anyám felépül.

Egyik délután váratlanul felébredt. Gyenge volt még, de rám mosolygott.

– Kislányom… itt vagy? – kérdezte rekedten.

– Itt vagyok, anya! – sírtam el magam örömömben.

– Ne sírj… minden rendben lesz… – suttogta.

Aznap este együtt imádkoztunk először hosszú idő után. Megfogtuk egymás kezét és hálát adtunk azért a kevés időért is, amit még együtt tölthetünk.

Anyám lassan felépült. Hazavihettem magamhoz – végül elfogadta, hogy már nem élhet egyedül abban a nagy házban. Eleinte nehéz volt mindkettőnknek: új szabályokat kellett kialakítanunk, újra meg kellett tanulnunk egymást szeretni és elfogadni. De minden este együtt imádkoztunk; ez lett a mi közös rituálénk.

A család is közelebb került egymáshoz: Gábor gyakrabban jött látogatóba, Ági rendszeresen főzött nekünk hétvégén. Anyám mosolya lassan visszatért – és én is megtanultam megbocsátani magamnak.

Most már tudom: néha csak akkor értjük meg igazán a hit és a család erejét, amikor elveszíthetjük azt, ami igazán fontos számunkra.

Vajon hányan vagyunk még így ezzel? Hányan várjuk meg az utolsó pillanatot ahhoz, hogy kimondjuk: szeretlek?