Segítség! A nagyapám elvette a szomszédot, és most már nem is beszél velünk

– Apa, kérlek, legalább hallgass végig! – kiáltott rá anyám a telefonba, miközben én a konyhaajtóban álltam, és próbáltam nem hallatni a lélegzetemet. A hangja remegett, mintha minden szava egy-egy szilánk lenne, ami belém is belevág.

A nagyapám, Károly, mindig is a családunk középpontja volt. Mióta nagymama meghalt, minden megváltozott. Eleinte azt hittem, csak a gyász beszél belőle, amikor egyre többször zárkózott be a házába, és egyre ritkábban jött át hozzánk vasárnapi ebédre. De aztán jött az igazi döbbenet: egyik reggel anyám sírva ébresztett fel – „Képzeld, apád elvette Marikát!”

Marika. A szomszédasszony. Az a Marika, aki mindig túl hangosan locsolta a kertet, és sosem felejtett el megjegyzést tenni arra, hogy mennyire rendetlen a mi udvarunk. Az a Marika, akitől anyám mindig tartott egy kicsit, mert túl sokat tudott rólunk. És most ő lett a nagyapám felesége.

Azóta Károly nagyapa mintha eltűnt volna. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre. Egyetlen egyszer láttam csak: az ablakból figyeltem, ahogy Marikával kézen fogva sétálnak át a kertjükön. Olyan volt, mintha egy idegen férfit látnék – nem azt az embert, aki gyerekkoromban megtanított biciklizni.

Egyik este anyám leült mellém a kanapéra. A szemei vörösek voltak a sírástól.
– Nem értem őt – suttogta. – Hogy lehet ilyen gyorsan elfelejteni mindent? Miért nem számítunk már neki?

Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam magam elé, és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden rendben volt. Amikor nagypapa minden vasárnap hozott nekem egy Túró Rudit, és együtt nevettünk a régi történetein.

Aztán egy nap összeszedtem minden bátorságomat, és átmentem hozzájuk. Marika nyitott ajtót.
– Szia, Zsófi! – mondta túl édes hangon. – Károly most pihen.
– Csak pár percre szeretnék beszélni vele – mondtam határozottan.
– Most tényleg nem alkalmas – felelte Marika, és becsukta az ajtót az orrom előtt.

Hazafelé menet remegtek a kezeim. Úgy éreztem magam, mintha valami bűnt követtem volna el. Miért nem akar velünk beszélni? Mit tettünk rosszul?

A következő hetekben anyám egyre rosszabbul lett. Egyre kevesebbet beszélt, csak ült az ablakban és nézte Károly házát. Egy este aztán kiborult:
– Lehet, hogy tényleg hibáztunk valahol? Talán túl sokat vártunk tőle? Talán csak boldog akar lenni…

De én nem tudtam megbocsátani neki. Nem tudtam elfogadni, hogy valaki ennyire könnyen hátat fordítson a családjának.

Egy vasárnap reggel mégis újra próbálkoztam. Átmentem hozzájuk, de most nem kopogtam – csak benyitottam. A nappaliban ültek: Marika épp teát töltött neki.
– Nagypapa! – kiáltottam.
Károly rám nézett. A szemei fáradtak voltak, de valami melegség is volt bennük.
– Zsófi…
– Miért nem beszélsz velünk? Miért zártál ki minket az életedből?
Marika közbevágott:
– Károlynak most nyugalomra van szüksége.
De nagyapa felemelte a kezét.
– Elég volt, Marika! – mondta halkan.
Aztán rám nézett:
– Zsófi, én… nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. Amióta meghalt a nagymamád… úgy érzem, elvesztettem önmagam is. Marika segített újra élni… De nem akartalak titeket megbántani.

Könnyek szöktek a szemembe.
– De mi is hiányzunk neked? Vagy már nem számítunk?
Nagyapa lehajtotta a fejét.
– Mindennap hiányoztok… De félek attól, hogy ha veletek vagyok, újra elveszítem azt a kevés boldogságot is, amit most találtam.

Hazamentem összetörve. Anyámnak csak annyit mondtam:
– Szerintem nagyapa is szenved.

Azóta sem javult meg minden. Néha ír egy üzenetet – „Remélem jól vagytok” –, de már sosem lesz olyan köztünk, mint régen. Anyám még mindig várja vissza azt az apát, akit elveszítettünk. Én pedig próbálom elfogadni: néha azok bántanak meg legjobban, akiket legjobban szeretünk.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki hátat fordít a családjának? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?