A testvérem férje nem segít a húgának, hacsak én is bele nem egyezek: Évek múltán is éget a nyilvános megaláztatás emléke
– Judit, beszélhetnénk egy percre? – hallottam a hangját, ahogy közelebb lépett. A napszemüveg mögül is éreztem, hogy a tekintete fúródik belém. Megálltam a kert közepén, a rózsabokrok árnyékában, és hirtelen visszacsöppentem abba az időbe, amikor minden megváltozott.
A férjem, Gábor, mindig is kemény ember volt. Szerette a rendet, az egyenes beszédet, de ha a családjáról volt szó, valami megmagyarázhatatlan szigor költözött belé. Amikor évekkel ezelőtt a húga, Zsuzsa bajba került – elvesztette a munkáját, elmaradtak a számlákkal, és két gyerekkel egyedül maradt –, Gábor csak annyit mondott: „Nem adok neki egy fillért sem, hacsak te is bele nem egyezel.”
Akkoriban már hónapok óta feszültség volt közöttünk. Gábor szerint Zsuzsa mindig mindent elrontott, és csak kihasználja a családot. Én viszont láttam benne az elesett nőt, aki kétségbeesetten kapaszkodik az utolsó reménybe. Egy este Gábor leült mellém a konyhaasztalhoz.
– Judit, nem akarom, hogy megint kihasználjon minket. Ha te azt mondod, hogy adjunk neki pénzt, akkor adunk. De csak akkor.
A szavak súlya rám nehezedett. Tudtam, hogy ha nemet mondok, Zsuzsa végleg elveszítheti az otthonát. Ha igent mondok, Gábor szemében én leszek az, aki újra beengedi a bajt az életünkbe. Végül azt mondtam: „Adjunk neki egy esélyt.”
Másnap Zsuzsa átjött hozzánk. A nappaliban ültünk hárman, a gyerekek csendben játszottak a szobában. Gábor átnyújtott neki egy borítékot.
– Csak Judit miatt kapod meg ezt a pénzt – mondta hangosan, mintha mindenki hallaná.
Zsuzsa arca elvörösödött. Én is éreztem, ahogy a szégyen végigfut rajtam. Aztán Zsuzsa felállt, és remegő hangon csak annyit mondott:
– Köszönöm… de ezt így nem tudom elfogadni.
A borítékot visszatette az asztalra, és kiszaladt a házból. Aznap este órákig sírtam. Gábor csak annyit mondott:
– Látod? Mindig ezt csinálja.
Azóta eltelt öt év. Zsuzsa elköltözött vidékre, ritkán hallottunk róla. A családi ünnepeken mindig hiányzott valaki az asztaltól. A gyerekek kérdezték: „Anya, miért nem jön Zsuzsa néni?” Én csak annyit feleltem: „Messze lakik.”
Most pedig itt állt előttem a kertben. A napszemüveg mögül könnyes szemmel nézett rám.
– Judit… tudom, hogy nem te voltál az oka annak a napnak – kezdte halkan. – De soha nem felejtem el azt az érzést… hogy mindenki előtt megaláztak.
Leültem vele a padra. Hosszú percekig csak csendben ültünk egymás mellett.
– Sajnálom – suttogtam végül. – Nem akartam…
– Tudom – vágott közbe Zsuzsa. – Csak azt szeretném tudni: te hogy élted meg ezt az egészet?
A torkomban gombóc nőtt. Elmeséltem neki mindent: a bűntudatot, hogy nem álltam ki mellette jobban; a haragot Gábor iránt; az éjszakákat, amikor azon gondolkodtam, vajon tényleg helyesen döntöttem-e.
– Néha azt érzem – mondtam –, hogy ebben a családban mindenki csak túlélni akar. De közben elfelejtünk szeretni.
Zsuzsa elmosolyodott.
– Talán most újrakezdhetjük – mondta halkan.
Aznap este Gábor későn ért haza. Megállt az ajtóban, amikor meglátta Zsuzsát.
– Mit keresel itt? – kérdezte ridegen.
– Csak beszélgetni jöttem Judittal – felelte Zsuzsa nyugodtan.
Gábor rám nézett. Láttam rajta a régi haragot, de valami más is volt benne: félelem attól, hogy elveszíthet minket.
– Talán ideje lenne megbocsátani egymásnak – mondtam halkan.
Hosszú csend következett. Végül Gábor leült mellénk. Nem szólt semmit, de ott maradt velünk.
Azóta sem lett minden tökéletes. Néha még mindig érzem a múlt árnyait. De valami elkezdett gyógyulni bennem és közöttünk is.
Most már tudom: nem vagyok bosszúálló ember. De vajon elég-e ennyi ahhoz, hogy egy család újra egymásra találjon? Ti mit tennétek a helyemben?