Szeretet a macskák árnyékában: veszekedések a konyhaasztalnál – Egy magyar anya vallomása
– Bence! Megint elfelejtetted elindítani a mosogatógépet? – kiáltott rám Gábor, miközben a konyhapultnál állt, kezében egy koszos bögrével. A hangja éles volt, mint egy kés, és azonnal összerándultam. Nem Bence volt a hibás, én mondtam neki, hogy hagyja, majd én elindítom. De Gábor már megint őt támadta.
– Hagyd már békén! – szóltam rá fojtott hangon. – Egész nap tanult, vizsgaidőszak van.
Gábor csak legyintett. – Persze, vizsgaidőszak… Nálam ez azt jelentette, hogy hajnalig dolgoztam a Tescóban, nappal meg tanultam. Nem volt ilyen luxusom, mint neki!
Bence ekkor lépett be a konyhába, fején fülhallgató, arcán fáradt mosoly. – Szia, anya! – köszönt halkan, majd Gáborra nézett. – Bocsi, elfelejtettem. Most elindítom.
– Most már mindegy! – csattant fel Gábor. – Mindig csak bocsánat! Húszéves vagy, mikor akarsz végre felnőni?
A szívem összeszorult. Bence csak lesütötte a szemét, és szó nélkül visszament a szobájába. Én pedig ott maradtam két tűz között: az egyik oldalon a fiam, akit egyedül neveltem fel, a másikon Gábor, akit szeretek, de aki sosem fogadta el igazán Bencét.
A mi történetünk nem különleges. Magyarországon rengeteg nő él mozaikcsaládban, ahol az új társ nehezen találja meg a helyét az előző kapcsolatból született gyerek mellett. Én is azt hittem, hogy majd idővel minden kisimul. De nem így lett.
Gábor három éve költözött hozzánk. Akkor még minden új volt és izgalmas: együtt főztünk gulyást vasárnaponként, esténként filmeket néztünk. De ahogy telt az idő, egyre több lett a súrlódás. Először csak apróságokon: ki viszi le a szemetet, ki vásárol be. Aztán jöttek a nagyobb viták: Bence mennyit segít otthon, miért nem dolgozik suli mellett, miért tartok két macskát egy panelban.
A macskák… Sokan nem értik, de nekem ők családtagok. Amikor Bence apja elhagyott minket, egyedül maradtam egy kisfiúval és egy üres lakással. Aztán jött Mici cica, majd később Zsömle is hozzánk került. Ők voltak azok, akikhez odabújhattam esténként, amikor úgy éreztem, mindent elvesztettem.
Gábor viszont sosem szerette őket. Folyton panaszkodott a szőrre, az alomtálcára, hogy büdös van. Egyszer még azt is mondta:
– Ha rajtam múlna, már rég menhelyen lennének! Egy normális férfi nem él együtt két macskával!
Ezen annyira megsértődtem, hogy napokig nem szóltam hozzá.
A legrosszabbak azonban mindig azok az esték voltak, amikor Bence is otthon volt vacsorára. Ilyenkor Gábor minden alkalmat megragadott, hogy beszóljon neki.
– Na mi lesz ebből a tanulásból? Mikor lesz végre munkád? – kérdezte egyszer gúnyosan.
Bence csak vállat vont. – Majd ha lediplomázom.
– Addig meg anyád tart el? Hát ez szép!
Éreztem, ahogy forr bennem a düh. – Elég legyen! – csaptam az asztalra. – Az én fiam! Az én pénzem! Ha neked ez nem tetszik, tudod hol az ajtó!
Gábor ilyenkor mindig megsértődött és bevágta maga mögött a hálószoba ajtaját. Én pedig ott maradtam Bencével és a két macskával.
Egyik este azonban minden megváltozott.
Késő este volt már, Bence tanult a szobájában, én pedig próbáltam elaludni Gábor mellett. De ő csak forgolódott.
– Nem bírom tovább ezt az egészet – mondta hirtelen. – Vagy ő megy el innen, vagy én.
Felültem az ágyban. – Ezt most komolyan mondod?
– Igen! Elegem van abból, hogy mindent neki kell alárendelni! Húszéves lusta gyerek! És te csak mentegeted!
– Ő a fiam! Nem fogom kidobni!
– Akkor majd én megyek! – vágta oda dühösen.
Másnap reggel Gábor tényleg összepakolt pár cuccot és elment. Nem szólt semmit Bencének sem. Csak becsapta maga mögött az ajtót.
Aznap egész nap sírtam. Úgy éreztem magam, mint amikor Bence apja hagyott el: üresen kongott a lakás minden zuga. Mici cica odabújt hozzám az ágyban, Zsömle pedig dorombolt a lábamnál.
Bence délután kijött a szobájából.
– Anya… miattam ment el?
– Nem miattad – töröltem meg a szemem –, hanem miattunk. Nem tudott elfogadni minket így együtt.
Bence leült mellém és átölelt. – Sajnálom… Ha akarod, keresek munkát suli mellett.
Megráztam a fejem. – Nem kell… Csak azt szeretném, ha boldog lennél.
Aznap este sokat beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: hogy mennyire féltem attól, hogy egyedül maradok; hogy mennyire szeretném végre megtalálni azt az embert, aki elfogad minket úgy, ahogy vagyunk; hogy mennyire fáj minden veszekedés.
Másnap Gábor visszajött egy csokor virággal.
– Sajnálom… – mondta halkan. – Próbáltam erős lenni… De féltékeny vagyok rájuk… Rád is… Mindenre…
– Nem kell választanom köztetek! – mondtam sírva. – Miért nem lehetünk egyszerűen család?
Gábor csak állt ott némán. Végül leült mellém és megsimogatta Mici cicát.
– Megpróbálom… De kérlek… Segíts nekem ebben…
Azóta eltelt fél év. Vannak jobb napok és rosszabbak is. Néha még mindig veszekszünk azon, ki mosogat vagy ki porszívózik össze a macska után. De már nem érzem azt az állandó háborút magamban.
Most már tudom: nem kell választanom anya és nő között. Mindkettő lehetek egyszerre – ha azok is segítenek ebben, akiket szeretek.
Néha mégis elgondolkodom: vajon hány magyar nő él ma úgy ebben az országban, hogy minden nap választania kell családtagjai között? És vajon tényleg lehet-e boldog mozaikcsaládot építeni ott, ahol ennyi múltbeli seb és félelem él?
Ti mit gondoltok? Lehet egyszerre jó anya és boldog társ lenni Magyarországon? Vagy valaki mindig sérül ebben a harcban?