Árnyak a Balaton-parti házban – Egy magyar asszony története a bizalomról és a magányról
– Ki van ott? – kiáltottam el magam, miközben remegő kézzel markoltam a konyhakést. A sötét előszobában csak a Balaton felől fújó szél zaja hallatszott, de esküdni mertem volna, hogy valaki neszez a nappaliban. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Nem először történt ilyesmi az utóbbi hónapokban, de most először voltam biztos benne: nem képzelődöm.
A nevem Katalin, ötvennyolc éves vagyok, és három éve élek egyedül ebben a régi, balatoni házban. A férjem, Gábor, Németországban dolgozik, hogy összegyűjtsük a pénzt a felújításra és a nyugodt nyugdíjas évekre. A fiam, András Budapesten él a menyemmel, Petrával – ritkán járnak haza. Az utóbbi időben egyre többet vagyok magamban. Néha úgy érzem, mintha az egész világ megfeledkezett volna rólam.
Aznap este is egyedül voltam. A vihar már órák óta tombolt, amikor egyszer csak furcsa zajokat hallottam a házban. Először azt hittem, csak a huzat játszik velem, de aztán megláttam: a nappali asztalán ott hevert egy idegen cigarettacsikk. Én sosem dohányoztam. A hűtőben eltűnt két üveg házi baracklekvár. A fürdőben idegen törölközők lógtak. Az ágyamon pedig valaki más illata érződött.
Másnap reggel remegő kézzel hívtam fel Andrást.
– Fiam, valaki jár a házban! Eltűntek dolgok, minden fel van forgatva! – hadartam.
– Anya, ne kezd már megint! Biztos csak elfelejtetted, hová tetted őket – sóhajtott belefáradva. – Vagy talán Gizi néni volt át? Tudod, hogy néha átugrik locsolni.
– Gizi néni nem dohányzik! És nem is jár be a hálószobámba! – csattantam fel.
– Anya, most tényleg azt hiszed, hogy valaki betör hozzád csak azért, hogy lekvárt lopjon? – nevetett gúnyosan.
– Nem tudom! De valami nincs rendben! – sírtam el magam.
Letettem a telefont. Kétségbeesetten hívtam fel a szomszédot is.
– Sanyi bácsi, nem látott valami furcsát mostanában? Idegeneket a kertben?
– Áh, Kati drága, én már csak a madarakat figyelem… De most hogy mondod, múlt héten tényleg láttam egy sötét autót megállni nálatok este. Azt hittem, Andrásék jöttek le.
– Nem ők voltak! – suttogtam.
Aznap este nem mertem elaludni. Minden neszre összerezzentem. Reggelre elhatároztam: bizonyítékot szerzek. Lefotóztam minden szobát, minden polcot, minden üveget a hűtőben. Kulcsot cseréltem. Mégis, amikor egy hét múlva visszatértem Siófokról – ahol anyósomat ápoltam –, újra minden fel volt forgatva. Az új törölközők helyett régiek lógtak, és eltűnt egy üveg pálinka is.
A családom már csak legyintett rám.
– Anya, ez már paranoia! – mondta Petra. – Lehet, hogy tényleg beszélned kéne valakivel…
– Talán túl sokat vagy egyedül – tette hozzá András is.
Aztán egy este váratlanul becsöngetett hozzám Zsuzsa, a régi barátnőm.
– Kati, minden rendben? Olyan furcsán viselkedsz mostanában…
– Nem tudom már, mi van velem! – törtem ki zokogásban. – Senki sem hisz nekem! Mindenki azt hiszi, megbolondultam!
Zsuzsa átölelt.
– Tudod mit? Maradok ma éjjel nálad. Ha tényleg van valaki, majd együtt elkapjuk!
Aznap éjjel mindketten ébren maradtunk. Hajnali háromkor halk zörgést hallottunk az udvar felől. Zsuzsa az ablakhoz lopódzott.
– Kati! Valaki tényleg van odakint! Egy férfi és egy nő…
A szívem majd kiugrott a helyéről. Halkan hívtuk a rendőrséget. Mire kiértek, az idegenek már eltűntek – de az udvaron friss autónyomokat találtak.
A rendőrök végül kiderítették: egy távoli rokonunk – Gábor unokatestvére –, akinek régen adtunk kulcsot pár napra, visszajárt titokban a házba új barátnőjével nyaralni. A kulcsot lemásolták. Semmit sem vittek el nagy értékben – csak használták az otthonomat, mintha az övék lenne.
Amikor ezt megtudtam, először dühös voltam. Aztán mélyen megbántott: hogy lehet valaki ennyire pofátlan? Hogy lehet az, hogy senki sem hitt nekem? Hogy lehet az, hogy még a saját családom is bolondnak nézett?
Napokig nem beszéltem senkivel. Bezárkóztam. Minden kulcsot lecseréltem. A családom végül bocsánatot kért – de bennem valami végleg eltört.
Egy este András átjött.
– Anya… sajnálom. Igazad volt. De tudod… néha tényleg aggódunk érted. Egyedül vagy itt egész évben…
– Tudom – válaszoltam halkan. – De attól még nem vagyok bolond. Csak magányos.
Most már tudom: az embernek néha jobban kell bíznia önmagában, mint másokban. De vajon lehet-e újra bízni azokban, akik egyszer cserbenhagytak? Ti mit gondoltok: megbocsássak nekik? Vagy örökre megmarad bennem ez az árnyék?