„A volt menyemet költöztettem magamhoz” – Fiam idegen lett számomra, csak az unokám és a lányom maradtak velem
– Miért nem hívsz vissza, Péter? – kérdeztem újra a telefonba suttogva, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett. A vonal túlsó végén csak csend. Már megint. Az unokám, Marci, a szobában játszott Dórával, a volt menyemmel. Az én lakásomban. Az én életemben.
Péter mindig is zárkózott fiú volt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy kell könyörögnöm neki egy beszélgetésért, mint egy idegennek. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Péter még csak hároméves volt. „Nem bírom a rutint és a felelősséget” – mondta akkor az apja, mintha én, egy huszonhárom éves lány, többet tudtam volna erről. De én maradtam. Én vittem tovább mindent.
Péter fiatalon nősült meg. Dóra csendes, kedves lány volt, akit mindenki szeretett a családban – kivéve talán Pétert, aki egy idő után már csak panaszkodott rá. „Nem ért meg engem” – mondogatta nekem esténként, amikor néha átjött hozzám egy-egy sörre. Próbáltam beszélni vele, próbáltam elmagyarázni neki, hogy a házasság nem mindig könnyű, de ő csak legyintett. „Te ezt nem értheted, anya.”
Aztán megszületett Marci. Egy darabig minden rendben volt – vagy legalábbis úgy tűnt. De Péter egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet volt otthon. Dóra panaszkodott nekem: „Anyuka, Péter már alig beszél velem. Mindig fáradt vagy ideges.” Próbáltam közvetíteni közöttük, de Péter elutasított: „Ne szólj bele!”
Aztán jött a válás. Egyik nap Dóra sírva hívott fel: „Anyuka, Péter elköltözött. Nem tudom fizetni a lakást.” Nem gondolkodtam sokat: „Gyere hozzám Marcival.” Így lett az én kis kétszobás panelomból újra zsúfolt otthon.
Az első hetek nehezek voltak. Dóra próbált erősnek mutatkozni Marci előtt, de esténként gyakran hallottam sírni a fürdőszobában. Én is sírtam néha – csendben, hogy senki se lássa. A lányom, Zsuzsa – Péter húga – gyakran átjött segíteni: „Anya, ezt nem bírod egyedül.” De valahogy mégis bírtam.
Péter ritkán jelentkezett. Ha mégis eljött Marcit látogatni, mindig sietett: „Csak egy órám van.” Dóra ilyenkor kiment sétálni vagy bevásárolni; én pedig próbáltam beszélgetni Péterrel.
– Fiam, mi történt veled? Hová lett az a fiú, akit felneveltem?
– Anya, hagyj már! Mindig csak kérdezel! Nem érted meg…
– Mit nem értek meg? Hogy elmenekülsz minden elől?
– Nem menekülök! Csak… csak elegem van ebből az egészből.
Aztán becsapta maga mögött az ajtót.
Egy este Dóra leült mellém a konyhában.
– Anyuka… nem akarok terhet jelenteni.
– Nem vagy te teher, Dóra. Te vagy az unokám anyja.
– Néha úgy érzem, mintha Péter sosem szeretett volna igazán…
– Ne hibáztasd magad! Az apja is így ment el… Talán Péter is örökölte ezt tőle.
Sokszor gondolkodom azon, hol rontottam el. Túl sokat akartam? Túl keveset? Talán túl szorosra fűztem Péterhez a köteléket – annyira féltem attól, hogy elveszítem őt is, mint az apját.
Az idő telt. Dóra munkát talált egy közeli óvodában dajkaként; Marci iskolába ment. Zsuzsa közben férjhez ment és vidékre költözött; ritkábban látogatott haza. A lakásban csendes rend uralkodott – de valami mindig hiányzott.
Egyik este Marci odabújt hozzám:
– Mama, apa miért nem lakik velünk?
– Mert most máshol él… De nagyon szeret téged.
– Akkor miért nem jön gyakrabban?
Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a fejét.
Péter idővel egyre távolabb került tőlünk. Néha azt éreztem, mintha már nem is lenne a fiam – csak egy idegen férfi, aki néha beugrik egy kávéra vagy elviszi Marcit moziba.
Dóra viszont lassan igazi társam lett. Megosztottuk egymással a mindennapokat: főztünk, takarítottunk, nevettünk és sírtunk együtt. Együtt vártuk haza Marcit az iskolából; együtt izgultunk érte minden dolgozat előtt.
Egy nap Péter váratlanul beállított hozzánk.
– Anya… beszélhetnénk?
Leültünk a konyhában. Dóra kiment Marcival sétálni.
– Sajnálom – mondta halkan Péter –, hogy így alakult minden. De nem tudok visszajönni… Nem érzem magam otthon sehol.
– Fiam… én mindig itt leszek neked. De azt is tudnod kell: Dóra és Marci most már hozzám tartoznak.
Péter csak bólintott.
Azóta ritkán látom őt. Néha felhív telefonon; néha ír egy üzenetet Marciról. De már nem várjuk őt esténként vacsorára.
Sokszor gondolkodom azon: vajon lehet-e újraépíteni azt, ami egyszer összetört? Vagy csak tovább kell lépni és elfogadni az új családot – még ha nem is olyan, mint amilyennek álmodtam?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki hátat fordított a családjának? Vagy inkább engedjük el őt örökre?