Az utolsó nyár a diófa alatt – Egy mostohalány vallomása

– Nem megyek sehova! – csattant fel Jenő bácsi hangja, ahogy a diófa alatt ülve rázta az öklét a levegőbe. A kerti padon ült, a régi, kopott pokrócán, amit még anyám varrt neki valamikor a kilencvenes években. Az arca piros volt a dühtől és a nyári melegtől, a szemei pedig olyan makacsul villantak rám, hogy egy pillanatra visszahőköltem.

– Jenő bácsi, kérlek… – próbáltam halkan, de határozottan. – Már nem tudod egyedül ellátni magad. Tegnap is elfelejtetted elzárni a gázt. Mi lesz, ha legközelebb baj történik?

– Nem vagyok gyerek! – vágott közbe. – Negyven évig dolgoztam a MÁV-nál, egyedül neveltem fel az anyádat is, amikor apád meghalt. Most meg azt akarod, hogy idegenek között éljek? Hogy minden reggel ugyanazt a híg kávét igyam valami intézetben?

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van – legalábbis részben. De azt is tudtam, hogy már nem bírja egyedül. A szomszédok panaszkodtak, hogy éjszaka kint bolyong az udvaron, néha elfelejti bezárni az ajtót. Anyám halála óta csak árnyéka önmagának.

A testvérem, Gábor is ott ült mellettem, de ő csak hallgatott. Mindig is én voltam az, aki vállalta a konfliktusokat, ő inkább elbújt mögöttem. Most is csak a cipőjét bámulta.

– Jenő bácsi, nem akarunk rosszat – próbáltam újra. – De mi lesz, ha elesel? Vagy ha megint elfelejted bevenni a gyógyszereidet?

– Majd te segítesz! – vágta rá dacosan. – Itt van ez a nagy ház, elférsz te is. Miért nem költözöl ide?

Ez volt az a pillanat, amikor minden feszültség kirobbant belőlem.

– Mert nekem is van életem! – kiáltottam rá. – Van munkám, családom! Nem tudok itt lenni egész nap! Nem lehet mindent rám terhelni csak azért, mert te nem akarsz változtatni!

A csend hirtelen nehezedett ránk. Jenő bácsi lehajtotta a fejét. A diófa levelei között átszűrődött a napfény, és hirtelen minden olyan valószerűtlennek tűnt.

– Sajnálom… – suttogta végül.

Aztán felállt és lassan bement a házba. Gábor rám nézett.

– Talán túl kemény voltál vele – mondta halkan.

– Talán – feleltem –, de valakinek ki kell mondania az igazat.

Aznap este nem tudtam aludni. Anyám fényképe ott állt az éjjeliszekrényen. Vajon ő mit tenne most? Vajon ő is hagyná, hogy Jenő bácsi lassan leépüljön ebben az üres házban?

Másnap reggel újra próbálkoztam. Vittem neki friss pogácsát a pékségből.

– Köszönöm, kislányom – mondta csendesen.

Leültünk egymás mellé a konyhában. A falon még mindig ott lógott az esküvői fotójuk.

– Tudod… – kezdte halkan –, félek attól, hogy ha elmegyek innen, akkor végleg elveszítem mindazt, ami voltam. Ez a ház… ez vagyok én.

Megfogtam a kezét.

– Nem veszíted el magad. Csak segítséget kapsz. És én mindig itt leszek neked.

Néhány hétig úgy tűnt, mintha javulna a helyzet. Gáborral felváltva jártunk hozzá, főztünk rá, bevásároltunk. De aztán egy este telefonhívást kaptam: Jenő bácsi elesett a fürdőszobában.

A kórházban ültem mellette, amikor magához tért.

– Látod? – suttogta keserűen. – Mégiscsak igazad volt.

A szívem megszakadt érte. Tudtam, hogy most jött el az idő: döntenünk kell.

A családi tanácskozás viharos volt. Gábor szerint még mindig meg lehetne oldani otthonápolással. Az unokák szerint viszont már veszélyes egyedül hagyni.

Végül Jenő bácsi maga mondta ki:

– Menjünk el megnézni azt az otthont… De csak ha ti is velem jöttök.

Az első látogatás fájdalmas volt. A folyosón tolószékes nénik és bácsik üldögéltek, az ápolók kedvesen mosolyogtak ránk. Jenő bácsi szótlanul nézett körbe.

– Itt legalább lesz társaságod – próbáltam biztatni.

– És lesz ki főzzön rám? – kérdezte félmosollyal.

– Lesz – feleltem –, de én is hozok majd neked pogácsát minden héten.

Az első hetek nehezek voltak mindannyiunknak. Jenő bácsi sokat panaszkodott: túl sós az étel, túl hangosak a többiek, hiányzik neki a kert és a diófa árnyéka.

De lassan-lassan beilleszkedett. Barátokat szerzett: Pista bácsival sakkoztak délutánonként, Marika nénivel pedig nosztalgiázott a régi balatoni nyaralásokról.

Én pedig minden héten vittem neki pogácsát és friss újságot. Néha együtt sétáltunk az otthon kertjében, és beszélgettünk anyámról, a múltról… és arról is, hogy milyen nehéz elfogadni az idő múlását.

Most itt ülök az üres házban, ahol felnőttem. A diófa alatt csend van; csak néhány elsárgult levél hullik le lassan a fűre.

Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg ez volt a legjobb neki? Vagy csak magamat akartam megkímélni attól a felelősségtől, amit már nem bírtam tovább cipelni?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt szeretet és kötelesség között?