Az otthon ára: Egy apa harca a családjáért
– Nem hagyhatod, hogy elvegye tőlünk, amit vérrel-verítékkel szereztünk! – kiáltottam rá Zsuzsára, a feleségemre, miközben az ablakon át néztem, ahogy a vejem, Gábor, épp kiszáll az autójából. A szívem hevesen vert, a kezem ökölbe szorult. Az egész testemben éreztem a dühöt és a tehetetlenséget.
Még most is emlékszem arra a napra, amikor Zsófi, a lányom, boldogan mutatta meg nekünk az új házat. A feleségemmel együtt vettük meg nekik, hogy könnyebb legyen az életük. Gábor akkoriban kedves volt, segítőkész, mindig mosolygott rám. Azt hittem, jó emberhez adtam a lányomat.
De most? Most perrel fenyeget minket. Azt állítja, hogy mivel ő fizette a felújításokat – új tető, konyhabútor, fürdőszoba –, joga van a ház feléhez. Nem érdekli, hogy az ingatlan papíron csak Zsófi nevén van. Nem érdekli, hogy ott nőtt fel két unokám is.
A nappaliban ülünk mindannyian: Zsófi szeme vörös a sírástól, Gábor arca kemény, mint a kő. Zsuzsa próbálja csitítani a kedélyeket.
– Gábor, gondolj már bele! Ez a ház Zsófié volt mindig is. Mi vettük neki! – mondja halkan.
– De én raktam bele minden megtakarításomat! – vág vissza Gábor. – Ha nem újítom fel, már rég beázott volna az egész tető!
– De hát együtt éltetek benne! – szólok közbe én is. – Az otthonotok volt. Most meg csak a pénzt nézed?
Gábor rám néz, és érzem, hogy már nem vagyok számára több egy akadályozó apósnál.
– Nem akarok semmi többet, csak ami jár – mondja ridegen.
Zsófi összerogy mellettem. Megfogom a kezét.
– Apa, nem bírom ezt tovább… – suttogja.
A múlt hónapban kezdődött minden. Egy veszekedés után Gábor elköltözött. Először azt hittem, csak idő kell nekik. De aztán jött az ügyvédje levele: követeli a ház felét vagy annak értékét.
Azóta minden nap egy harc. A család kettészakadt: Zsófi barátnői szerint Gábornak igaza van, hiszen tényleg sokat költött rá. Az én barátaim viszont azt mondják, ne hagyjuk magunkat – ez magyar földön így nem megy!
Az unokáim közben semmit sem értenek az egészből. Csak azt látják, hogy anya sír, apa pedig már nem jön haza esténként.
Egyik este Zsófi odajön hozzám.
– Apa… ha el kell adnunk a házat, hova megyünk? – kérdezi remegő hangon.
Nem tudok válaszolni. A torkomban gombóc. Hogy engedhetném meg, hogy az unokáim albérletbe kerüljenek? Hogy veszíthetnénk el azt az otthont, amit annyi év munkájával szereztünk?
Másnap reggel ügyvédhez megyünk. Dr. Tóthné türelmesen végighallgat minket.
– Sajnos Magyarországon is egyre több ilyen eset van – mondja sóhajtva. – Ha bizonyítani tudja Gábor a befektetéseit, lehet esélye… De az ingatlan tulajdonjoga mégiscsak Zsófié.
Hazafelé csendben ülünk az autóban. Zsófi szorítja a kezem.
– Mi lesz velünk? – kérdezi halkan.
Este Gábor újra átjön. Most már nem kiabálunk. Leülünk az asztalhoz.
– Nézd, Gábor – kezdem fáradtan –, nem akarunk veled harcolni. De ez a ház Zsófié. Mi vettük neki. Nem lehet mindent pénzben mérni.
Gábor lehajtja a fejét.
– Nekem sincs másom… csak amit ebbe tettem – mondja halkan.
Hosszú csend következik. Végül Zsófi szólal meg:
– Ha tényleg szerettél minket valaha… ne vedd el tőlünk az otthonunkat.
Gábor feláll és elmegy. Nem tudom, mit dönt majd. Csak azt tudom: ma este is álmatlanul forgolódom majd az ágyban.
Vajon hol rontottuk el? Miért lett minden ilyen rideg és igazságtalan? Meddig kell még harcolnunk azért, ami mindig is a miénk volt?
Talán ti tudjátok a választ… Vajon tényleg csak a pénz számít ma Magyarországon? Vagy van még helye az igazságnak és szeretetnek ebben az országban?