„Minden nap anyámért takarítok, de nekem is van családom és életem – már nem bírom tovább”

– Zsuzsi, mikor jössz végre? Itt áll a mosatlan, a szőnyegen morzsa, a hűtő üres! – anyám hangja úgy hasít át a telefonon, mintha legalábbis tűz lenne a lakásában.

Éppen a konyhában állok, egyik kezemben a hároméves kislányom, másikban a fakanál. A leves majdnem kifut, a fiam a matek házival küzd az asztalnál, a férjem még dolgozik. A telefonom rezeg, anyám hív. Már megint.

– Anya, most nem tudok menni, főzök, a gyerekek… – próbálom halkan, de már érzem, hogy remeg a hangom.

– Persze! Neked mindig fontosabb mindenki más! Bezzeg amikor én voltam fiatal… – és már jön is a szokásos lemez: „Én bezzeg mindent egyedül csináltam, senki nem segített, te meg csak panaszkodsz!”

Leülök a székre. A gyomrom görcsben. Hányszor mondtam már el neki, hogy két kisgyerek mellett nem tudok naponta átjárni hozzá Zuglóba? Hogy a férjem is dolgozik, hogy nekem is van háztartásom? Hogy a kislányom folyton beteg az oviban, és ha végre beviszem, másnap már hívnak is: „Anyuka, Emese lázas.”

De anyámnak ez mind nem számít. Neki csak az számít, hogy nála rend legyen. Hogy legyen friss kenyér, tiszta abrosz, fényes pohár. És hogy én ott legyek – lehetőleg minden nap.

A férjem már hónapok óta mondogatja:

– Zsuzsi, ez így nem mehet tovább. Lassan tönkremész ebben. Nem vagy köteles mindent egyedül csinálni.

De hogyan mondjam el ezt anyámnak? Hogyan mondjam el annak az asszonynak, aki egész gyerekkoromban azt sulykolta belém: „A jó lány segít. A jó lány nem hagyja magára az anyját.”

Még most is hallom magamban azt a napot, amikor hazahoztam Emesét a kórházból. Anyám beállított egy csokor virággal és egy doboz bonbonnal – de nem azért jött, hogy segítsen. Leült a kanapéra, keresztbe tette a lábát és várta, hogy kiszolgáljam. Én meg alig álltam a lábamon a varratoktól és az éjszakázástól.

– Nincs valami rendes süteményed? – kérdezte.

– Anya… most szültem… – suttogtam.

– Hát legalább egy kávét főzhetnél! – legyintett.

Akkor sírtam először miatta felnőttként. Azóta is minden könnyem hozzá kötődik.

Az évek alatt egyre csak nőtt bennem a feszültség. Minden hétvégén átmentem hozzá: takarítottam, főztem, bevásároltam. A gyerekeimet magammal cipeltem – ők addig a tévé előtt unatkoztak. Anyám soha nem kérdezte meg: „Segítsek valamiben? Vigyázzak rájuk egy órát?”

A férjemmel emiatt egyre többet veszekedtünk:

– Zsuzsi, miért nem tudsz nemet mondani neki? Mi lesz velünk? Mikor lesz végre időnk egymásra?

– Ő az anyám! – kiabáltam vissza könnyek között. – Nem hagyhatom magára!

De közben magamat hagytam el teljesen.

Egyik este Emese odabújt hozzám:

– Anya, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a haját és próbáltam mosolyogni.

Aztán jött az utolsó csepp. Egy szombat reggel anyám felhívott:

– Zsuzsi! Azonnal gyere át! Elromlott a mosógép!

– Anya, most nem tudok menni. Bence focimeccse van, Emese beteg…

– Mindig csak kifogás! Ha apád élne…! – és letette.

Aznap este összeomlottam. A férjem átölelt:

– Elég volt. Vagy őt választod, vagy minket.

Sírtam egész éjjel. Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Anya, beszélnünk kell.

– Már megint mit akarsz? – fújt rám türelmetlenül.

– Nem tudok minden nap átjárni hozzád. Nekem is van családom. Segítek, amikor tudok, de nem bírom tovább ezt az állandó nyomást.

Csend lett a vonalban. Majd jött az ordítás:

– Hálátlan vagy! Megbánod még! Majd meglátod, milyen az élet nélkülem!

Letette. Napokig nem keresett. Én pedig először éreztem azt: levegőt kapok.

A gyerekeim körülöttem játszottak, Bence nevetett valamin, Emese rajzolt. A férjem rám mosolygott:

– Látod? Meg tudod csinálni.

De közben ott volt bennem a bűntudat. Vajon tényleg rossz ember vagyok? Tényleg önző vagyok?

Hetek teltek el. Anyám nem hívott. Én sem kerestem őt. Egyik este Bence odajött hozzám:

– Anya, ma olyan jó volt veled játszani!

Akkor értettem meg: eddig mindig máshol voltam – fejben is. Mindig anyám elvárásai között vergődtem, miközben a saját családom mellett mentem el.

Egy hónap múlva anyám mégis felhívott:

– Zsuzsi… nagyon rosszul érzem magam… senki nincs mellettem…

A hangja megtört volt – de még mindig ott bujkált benne a vád.

– Anya, segítek neked – mondtam halkan –, de csak akkor, ha elfogadod: nekem is van életem. Nem tudok mindent egyedül csinálni.

Sóhajtott.

– Jó… talán igazad van… csak félek egyedül…

Azóta ritkábban megyek hozzá. Néha segítek bevásárolni vagy elintézni valamit – de már nem minden nap rohanok át hozzá bármilyen áron.

A férjemmel újra közelebb kerültünk egymáshoz. A gyerekeim boldogabbak lettek. És én is megtanultam: néha nemet kell mondani ahhoz, hogy igazán szerethessünk.

De vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy sosem lehetnek elég jók az anyjuk szemében? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre magunkat választjuk?