Majdnem minden rendben – Egy magyar család csendes tragédiája

– Megint késel, Anna? – anyám hangja élesebben hasított át a telefonon, mint a 7-es busz fékjei a Bosnyák téren.
– Még bent vagyok az irodában, anya. A főnököm most szólt, hogy át kell néznem a szerződéseket. Nem tudok most rohanni – próbáltam nyugodt maradni, de már a harmadik kávémat ittam, és a gyomromban görcs volt.
– A gyerekek várnak rád. Bence már sírt, hogy hol vagy. – Anyám sosem felejtette el megemlíteni, ha hibáztam.
– Tudom. Sietek. – Letettem. Nem bírtam tovább hallgatni.

A monitorom kéken villogott, a szerződések sorai összefolytak előttem. A kollégák már rég hazamentek, csak én ültem még bent a zuglói irodaházban. A neonfény hidegen verte vissza az arcomat az ablakban. Harmincnyolc éves vagyok, két gyerek anyja, férjem, Gábor szerint „minden rendben van”, de én minden nap egyre jobban elvesztem magamban.

Hazafelé a villamoson egy idős néni rám mosolygott: – Fáradt vagy, aranyom? – kérdezte halkan. Csak bólintottam. Nem tudtam volna elmondani neki, hogy nem csak fáradt vagyok, hanem kiégett, üres és dühös is.

Otthon Bence már pizsamában várt az ajtóban.
– Anya! Miért nem jöttél előbb? – kérdezte könnyes szemmel.
– Dolgoznom kellett, kicsim. – Lehajoltam hozzá, de ő elfordult.

A konyhában anyám kevergette a levest.
– Nem lehet ezt így csinálni, Anna. A gyerekeknek szükségük van rád! – csattant fel.
– Tudom! De valakinek pénzt is kell keresni! – emeltem fel a hangom, mire anyám sértődötten kivonult.

Gábor a nappaliban ült, kezében a telefon.
– Megint összevesztetek? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.
– Nem bírom már ezt! – fakadtam ki. – Mindenki csak elvár tőlem valamit! Te is! Anyám is! A főnököm is! Mikor lehetek végre csak én?
Gábor letette a telefont.
– Én csak azt szeretném, ha boldog lennél. De sosem vagy az. Mindig csak panaszkodsz.
– Mert nincs időm semmire! Minden rám szakad! – sírtam el magam.

Aznap este nem szóltunk egymáshoz. A gyerekek csendben vacsoráztak, anyám duzzogva mosogatott. Éjjel sokáig forgolódtam. Vajon tényleg én vagyok a hibás mindenért?

Másnap reggel Bence nem akart oviba menni.
– Anya, maradj itthon! – könyörgött.
– Nem lehet, kicsim. Dolgoznom kell.
Anyám csak annyit mondott: – Régen bezzeg otthon maradtak az anyák a gyerekeikkel.

A munkahelyemen aznap újabb határidőket kaptam. A főnököm, Szilvia odalépett hozzám:
– Anna, tudod, hogy számítunk rád. De most tényleg húzd meg magad! Ha nem lesz kész ez a projekt péntekig, mind bajban leszünk!
Bólintottam. Belül üvöltöttem.

Ebédszünetben Réka kolléganőm mellém ült.
– Olyan sápadt vagy mostanában. Minden oké otthon?
– Persze – hazudtam automatikusan.
– Ha beszélgetni akarsz…
– Köszi – mondtam halkan, de tudtam, hogy úgysem fogok beszélni senkinek semmiről.

Este Gábor később jött haza.
– Hol voltál? – kérdeztem feszülten.
– Sörözni mentem a fiúkkal. Neked úgyis mindegy, mindig dolgozol vagy veszekedsz anyáddal.
Ez fájt. Nagyon fájt.

A hétvégén próbáltam mindent bepótolni: takarítás, főzés, mosás, játszótér. De Bence és Lili is egyre távolabb kerültek tőlem. Anyám mindenbe beleszólt:
– Miért adsz nekik ennyi édességet? Miért nem játszol velük többet? Miért hagyod őket annyit tévézni?
Gábor pedig egyre többször maradt el otthonról.

Egy vasárnap este robbant a bomba.
Anyám nekem esett:
– Tönkreteszed ezt a családot azzal, hogy csak dolgozol! Látod, Gábor is menekül előled!
Éreztem, ahogy valami eltörik bennem.
– Elég volt! – kiabáltam. – Ha ennyire rossz velem élni, akkor menjetek el mind!
Anyám sírva fakadt. Gábor felkapta a kabátját és kiviharzott. A gyerekek rémülten bújtak össze a kanapén.

Aznap este egyedül ültem a konyhában. Néztem az üres bögrét és azt kívántam: bárcsak újra kezdhetném az egészet.

Másnap reggel Gábor nem jött haza éjszaka sem. Anyám szó nélkül pakolt össze pár ruhát és visszaköltözött vidékre a nővéréhez.
A gyerekek némán öltöztek. Bence csak annyit kérdezett:
– Anya… most mi lesz?
Nem tudtam válaszolni.

A munkahelyemen Szilvia félrehívott:
– Anna… látom rajtad, hogy baj van. Ha kell pár nap szabadság…
Először nemet akartam mondani, de aztán bólintottam.
Otthon egész nap csak ültem az ablak előtt és néztem az esőt. Próbáltam visszaemlékezni: mikor voltam utoljára boldog? Talán amikor Bence megszületett? Vagy amikor Gábor megkérte a kezem? Vagy még régebben… amikor még hittem abban, hogy minden rendbe jöhet?

Délután Gábor hazajött.
– Beszélnünk kell – mondta fáradtan.
Leültünk egymással szemben.
– Sajnálom… nem tudom már hogyan tovább – kezdte halkan. – Szeretlek… de ez így nem megy tovább. Mindketten csak túlélünk nap mint nap.
Sírtam. Ő is sírt.
– Próbáljuk meg újra? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem tudom… talán külön kellene egy ideig élnünk…
A szívem összetört.

A következő hetekben minden megváltozott: Gábor elköltözött egy albérletbe Újpestre, anyám nem hívott fel többé. Egyedül maradtam két gyerekkel és egy halom számlával.
Minden reggel úgy keltem fel: ma erős leszek! De estére mindig elfogyott belőlem minden erő.

Egy este Bence odabújt hozzám:
– Anya… ugye egyszer minden jó lesz?
Nem tudtam hazudni neki.
– Nem tudom… de megpróbálom…

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Mert azt hiszem: sokan vagyunk így Magyarországon. Kívülről minden rendben van – lakás, munkahely, család –, de belülről lassan szétesünk a megfelelési kényszerben, az elvárások súlya alatt.

Ti mit gondoltok? Lehet még újrakezdeni egy ilyen helyzet után? Vagy tényleg csak túlélünk egyik napról a másikra?