Csapdában: Hogyan fordult visszájára, hogy segítettem a fiamnak és a menyemnek
– Anya, te ezt nem értheted! – kiabált rám Dániel, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. A hangja remegett, de nem a félelemtől, hanem a düh és a csalódottság keverékétől. Mellette ott ült Zsófi, a felesége, aki csak lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát helyette is.
A szívem összeszorult. Hányszor mondtam magamnak, hogy egyszer majd eljön ez a pillanat? Hogy Dániel már nem az én kisfiam, hanem egy felnőtt férfi, saját családdal. De amikor ott álltam velük szemben, mégis úgy éreztem magam, mint egy eltévedt gyerek.
Az egész akkor kezdődött, amikor Dánielék bejelentették, hogy lakást keresnek. Azt mondták, albérletbe mennének, de láttam rajtuk, hogy félnek az önállóságtól. Zsófi szülei vidéken élnek, nem tudtak segíteni. Én viszont egész életemben azért dolgoztam, hogy Dánielnek könnyebb legyen. Felajánlottam hát, hogy költözzenek hozzám – legalább amíg összegyűjtik az önrészre valót egy saját lakáshoz.
Eleinte minden rendben ment. Reggelente együtt kávéztunk, esténként beszélgettünk. Zsófi segített a házimunkában, Dániel néha még meg is ölelt csak úgy, minden ok nélkül. Azt hittem, ez lesz életem legboldogabb időszaka.
De aztán valami megváltozott. Zsófi egyre többször csukta be maga mögött a szobájuk ajtaját. Dániel később járt haza a munkából. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.
Egyik este hallottam, ahogy Zsófi sír a fürdőszobában. Kopogtam az ajtón.
– Minden rendben? – kérdeztem halkan.
– Persze – felelte gyorsan, de a hangja elárulta az igazságot.
Másnap reggel Dániel rám förmedt:
– Anya, kérlek, ne szólj bele mindenbe! Felnőttek vagyunk!
Akkor értettem meg: hiába akartam jót, valójában csak fojtogattam őket a szeretetemmel.
Próbáltam visszavonulni. Kevesebbet főztem rájuk, nem kérdezgettem minden apróságról. De ezzel csak még nagyobb lett a távolság köztünk. Zsófi elkezdett panaszkodni Dánielnek – ezt is véletlenül hallottam meg egy este:
– Nem érzem magam otthon itt. Mindig azt érzem, hogy figyel minket…
Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban ültem a konyhában egyedül, néztem a kezemet: mennyi ránc lett rajta az utóbbi években! Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat adtam? Túl kevés voltam önmagamnak?
Aztán jött az igazi törés. Egy szombat délelőtt Dániel bejelentette:
– Találtunk egy albérletet Újpesten. Jövő héten költözünk.
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam. Amikor elmentek megnézni a lakást, kitört belőlem a sírás. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak – pedig tudtam, hogy ez így természetes.
A következő napokban már csak a költözés körül forgott minden. Zsófi kerülte a tekintetemet. Dániel is csak röviden válaszolt mindenre.
Az utolsó este együtt vacsoráztunk. Próbáltam mosolyogni.
– Vigyázzatok magatokra – mondtam halkan.
– Köszönünk mindent – felelte Zsófi, de nem nézett rám.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó másnap reggel, üres lett a ház. És én is üres lettem belül.
Hetekig nem hívtak. Én sem mertem keresni őket – féltem attól, hogy csak terhük vagyok.
Egyik este aztán csörgött a telefonom. Dániel volt az.
– Anya… beszélhetnénk?
Eljöttek hozzám. Zsófi szeme piros volt a sírástól.
– Sajnálom – mondta halkan –, nem akartuk megbántani magát… Csak… nehéz volt mindenkinek.
Dániel is megszorította a kezemet:
– Mindent értünk már… De nekünk is meg kellett tanulni önállónak lenni.
Ott ültem velük szemben és rájöttem: talán tényleg túl sokat akartam adni. Talán el kellett volna engednem őket hamarabb…
Most itt vagyok ötvenhat évesen egyedül ebben a nagy házban. Néha úgy érzem, mindent rosszul csináltam. Máskor meg büszke vagyok rájuk – hiszen erős emberek lettek.
De vajon lehet-e jól szeretni? Hol van az önfeláldozás és az önzés határa? Ti mit gondoltok erről?