Három gyermek egy év alatt – Egyedülálló anya küzdelmei a magyar valóságban
– Anyu, nem bírom tovább! – kiáltottam bele a telefonba, miközben a konyhapulton három cumisüveg sorakozott, és a legkisebb, Dorka, éppen felsírt a kiságyban. A másik szobában Bence és Lili egymás haját húzták, mintha csak azt akarnák bizonyítani, hogy az élet nálunk sosem lehet csendes. Anyám hangja hideg volt és távolságtartó: – Zsófi, ezt te akartad. Nem mondtam, hogy könnyű lesz.
Azt hiszem, abban a pillanatban értettem meg igazán, hogy mennyire egyedül vagyok. Egy évvel ezelőtt még azt hittem, hogy minden rendben lesz. Akkoriban még együtt éltem Gáborral, a gyerekeim apjával, és bár nem volt tökéletes a kapcsolatunk, legalább volt valaki mellettem. Aztán jött az első sokk: Lili születése után pár hónappal kiderült, hogy újra terhes vagyok. Gábor arca elfehéredett, amikor elmondtam neki.
– Ez nem lehet igaz… Zsófi, most komolyan? – kérdezte, miközben idegesen dobolt az asztalon.
– Nem terveztem – suttogtam. – De megtartom.
A következő hetekben Gábor egyre távolabb került tőlem. Egy este azt mondta: – Nem bírom ezt tovább. Elmegyek.
Ott maradtam két pici gyerekkel és egy harmadikkal a hasamban. A családom – főleg anyám – sosem bocsátotta meg nekem, hogy „felelőtlen” voltam. Apám csak annyit mondott: – Mi lesz így belőled? Egyedül három gyerekkel? Ez nem Amerika, Zsófi! Itt nálunk ez nem működik.
De nem volt választásom. Felmondtam a munkahelyemen, mert nem tudtam volna megoldani a három pici ellátását. Az állami támogatásból éltünk: GYES, családi pótlék, néha egy kis gyerektartás Gábortól, ha épp nem felejtette el átutalni. A lakásunk egy panelház harmadik emeletén volt Kőbányán; a szomszédok hol sajnálkozva néztek rám, hol összesúgtak a hátam mögött.
A legnehezebb az éjszakák voltak. Amikor mindhárom egyszerre sírt, és én nem tudtam eldönteni, kit vegyek először kézbe. Volt olyan este is, amikor csak ültem a fürdőszoba kövén és sírtam. Néha úgy éreztem, feladom. De aztán reggelente Lili rám mosolygott, Bence odabújt hozzám, Dorka pedig apró ujjacskáival megfogta a kezemet – és újra erőt kaptam.
A családommal egyre ritkábban beszéltem. Anyám szerint „magamnak kerestem a bajt”, apám pedig csak akkor hívott fel, ha valami ünnep közeledett. Az öcsém, Peti néha átjött segíteni, de ő is csak titokban támogatta a helyzetemet; a felesége szerint „rossz példát mutatok”.
A játszótéren is furcsán néztek rám az anyukák. Egyszer hallottam, ahogy az egyikük azt mondja: – Nézd már, az a Zsófi! Három gyerek egy év alatt… biztos valami baj van vele.
Próbáltam nem foglalkozni velük. De amikor este egyedül ültem a sötétben, gyakran eszembe jutott: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vajon tényleg felelőtlen vagyok?
Egy nap azonban minden megváltozott. Bence belázasodott, és hiába próbáltam csillapítani a lázát, csak rosszabb lett. Felhívtam az ügyeletet, de azt mondták: „Várjon otthon, majd kijön az orvos.” Két órát vártam, mire végre megérkezett egy fiatal doktornő.
– Zsófia? Maga mindezt egyedül csinálja? – kérdezte döbbenten.
– Igen – válaszoltam fáradtan.
– Hős vagy maga – mondta halkan.
Aznap este először éreztem úgy hosszú idő után, hogy talán mégsem vagyok teljesen elveszett. Talán tényleg van bennem valami erő.
A következő hetekben próbáltam újra munkát keresni otthonról. Egy régi barátnőm ajánlott egy online adminisztrációs munkát; kevés pénz volt belőle, de legalább éreztem, hogy csinálok valamit magamért is.
A gyerekek lassan nőttek. Lili megtanult járni, Bence már beszélgetett velem esténként, Dorka pedig egyre többet mosolygott. Néha még mindig nehéz volt – főleg amikor elfogyott a pénz hó végére –, de már nem sírtam minden este.
Egy nap váratlanul csengettek. Anyám állt az ajtóban egy nagy táska ruhával és némi házi süteménnyel.
– Hoztam ezt-azt a gyerekeknek… – mondta zavartan.
Nem szóltam semmit; csak átöleltem. Talán most először értette meg ő is, hogy mennyire nehéz lehetett nekem.
Azóta lassan javul a kapcsolatunk. Még mindig vannak viták – főleg amikor szóba kerül Gábor vagy a pénz –, de már nem érzem magam teljesen magányosnak.
Néha elgondolkodom: vajon mások mit tennének az én helyemben? Vajon tényleg hibáztatható az ember azért, mert szeretni akarja a gyermekeit minden áron? Ti mit gondoltok: lehet boldogulni ennyi teherrel Magyarországon egyedül? Vagy tényleg csak álmodozom?