Majdnem, mint a filmekben – Egy magyar falu asszonyának vallomása

– Hogy képzeled ezt, Laci? – kiabáltam az ajtóban állva, miközben a szél cibálta a hajam és az esőcseppek végigfolytak az arcomon. – Most tényleg csak úgy elmész? Egy szó nélkül?

Laci rám se nézett. A bőröndjét már letette a küszöbre, a kabátját felvette, és csak ennyit mondott: – Nem bírom tovább, Éva. Itt minden megfojt. Majd jelentkezem.

Aztán becsapta maga mögött az ajtót. A házban hirtelen olyan csend lett, hogy hallottam a falióra kattogását. Ott álltam a sötét előszobában, mezítláb, egy szál hálóingben, és csak néztem azt az üres helyet, ahol az imént még ő állt.

A falu nem alszik. Másnap reggel már mindenki tudta: Laci elhagyott. A boltban Marika néni úgy nézett rám, mintha valami fertőző betegségem lenne. A szomszédok suttogtak, amikor elmentem mellettük. „Biztos Éva hibája…” – hallottam félhangosan Klári nénitől. „Nem tudta megtartani a férjét.”

A legrosszabb mégis az volt, amikor anyám felhívott:
– Kislányom, mit csináltál már megint? Nem lehetett volna egy kicsit simulékonyabbnak lenni? Tudod te, mennyi nő örülne egy ilyen férjnek?
– Anya, kérlek… – próbáltam mondani valamit, de csak sírás lett belőle.

A ház üres volt nélküle. A reggelek csendesek, csak a kávéfőző zúgása és a galambok turbékolása az eresz alatt törte meg a némaságot. A kertben a paradicsompalánták elvadultak, Laci mindig ő gondozta őket. Most csak én maradtam: Éva, 38 évesen, egyedül egy alföldi faluban.

A munkahelyemen sem volt könnyebb. Az iskolában minden kolléganő tudta már. Az igazgatónő, Szabó Ilona is csak annyit mondott: – Éva, ha beszélgetni akarsz…
De nem akartam beszélgetni. Csak túlélni akartam valahogy a napokat.

A legnehezebb az esték voltak. Amikor lement a nap, és csak én voltam meg a gondolataim. Elővettem Laci régi pulóverét, magamhoz szorítottam és sírtam. Néha azt kívántam, bárcsak tényleg filmben élnék – ott mindig visszajönnek a férjek, vagy legalább valaki más megmenti az embert.

De itt nem jött senki.

Egy hónap telt el így. A falu már kezdett másról pletykálni – most éppen arról, hogy Pista bácsi unokája Pesten dolgozik valami nagy cégnél. Én pedig lassan megtanultam egyedül élni. Megtanultam beindítani a fűnyírót (háromszor kellett nekiállnom), megtanultam szerelni egy csöpögő csapot (YouTube videóval), és megtanultam elviselni a csendet.

Aztán egy délután becsöngetett hozzám Tóth Gábor. Régi ismerős volt, gyerekkorunkban együtt bicikliztünk a gáton.
– Szia Éva! – mosolygott zavartan. – Láttam, hogy elvadult a kerted… Segíthetek?
– Nem kell… – kezdtem mondani, de aztán valami eltört bennem. – Vagyis… ha van kedved…

Így kezdődött valami új. Gábor minden délután átjött: először csak füvet nyírni, aztán már együtt ültettünk virágokat is. Néha hozott pogácsát az anyjától, néha csak leültünk a teraszon és hallgattuk a tücsökciripelést.

Egy este Gábor halkan megszólalt:
– Tudod… én mindig is kedveltelek. Még akkor is, amikor Laci melletted volt.
Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá nagy szemekkel.
– Nem kell most válaszolnod – tette hozzá gyorsan. – Csak gondoltam… tudnod kell.

Aznap este nem aludtam jól. Egyszerre volt bennem félelem és remény. Mi lesz, ha újra csalódok? Mit szólnak majd az emberek? Hiszen Gábor özvegy volt ugyan már három éve, de mindenki tudta: ő „másfajta” ember – csendesebb, visszahúzódóbb.

Másnap reggel Klári néni megállított a bolt előtt:
– Na mi újság Évikém? Hallom, Gábor sokat segít nálad… Csak óvatosan! Tudod te jól, mennyit szenvedett az első felesége mellett!
– Köszönöm Klári néni, majd vigyázok magamra – feleltem fáradtan.

De belül forrtam. Miért kell mindenkinek beleszólnia az életembe? Miért nem lehet egyszerűen csak élni?

Az ősz beköszöntével Laci váratlanul visszatért. Egy este ott állt az ajtóban, borostásan, fáradtan.
– Éva… beszélhetnénk?
– Mit akarsz még tőlem? – kérdeztem hidegen.
– Hibáztam… Sajnálom… Visszajönnék.

Nem tudtam mit mondani. Egy pillanatig elhittem neki mindent – hogy tényleg megbánta, hogy tényleg szeret még. De aztán eszembe jutottak azok az éjszakák egyedül, azok a megalázó pillanatok a boltban és anyám szemrehányásai.
– Már késő – mondtam halkan.
Laci csak állt ott némán pár percig, aztán sarkon fordult és elment.

Aznap este Gábor átjött egy tál meleg lecsóval.
– Minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Most már igen – feleltem mosolyogva.

A tél hosszú volt és hideg. De már nem féltem annyira az estétől. Gáborral együtt főztünk vacsorát, néha társasoztunk vagy csak beszélgettünk órákon át.

Anyám továbbra sem értett meg:
– Hogy lehetsz ilyen makacs? Laci vissza akart jönni! Minden nő örülne neki!
– Anya… én nem vagyok minden nő.

A falu lassan elfogadta az új helyzetet. Már nem voltam „az asszonyt, akit elhagyott a férje”, hanem Éva lettem újra – aki képes volt talpra állni.

Most itt ülök a teraszon Gábor mellett. Nézem a naplementét és hallgatom a madarakat.
Vajon tényleg lehet boldog újrakezdés ott, ahol mindenki ismer mindenkit? Vagy mindig marad valami seb a szívben?
Ti mit gondoltok: lehet-e igazán új életet kezdeni egy kis faluban úgy, hogy közben önmagunk maradunk?